Démonvadászok - 14. fejezet

Tizennegyedik fejezet

Makoto:

A fura mérkőzés után megint engem hívnak be a ringbe.

–               HÖLGYEIM ÉS URAIM! ITT AZ ELŐDÖNTŐBE JUTÁS MÁR A TÉT! ENNEK MEGFELELŐ OVÁCIÓVAL FOGADJÁK KÖVETKEZŐ VERSENYZŐINKET. AZ BAL SAROKBAN, YAMAMURA AKIMO-T!

A szólított fél egy fekete, klasszikus értelembe vett ninja ruhában szaltozik be a pályára. Megáll a ring közepén, és valami furcsa hullámmal söpör végig, ahogy teljesen körbe forgja a ringet.

–               HUH! AZ EMBER ÚGY ÉRZI, MEGÁLL AZ IDŐ, IGAZ?!

Most már mindent értek. Tehát egy illuzionista ninja. Na ilyennel se találkoztam még. Képes elhitetni veled, hogy lelassult vagy megállt az idő.

–               NEM LESZ EZÉRT KÖNNYŰ DOLGA ELLENFELÉNEK, AKI EDDIG KIVÁLÓAN HARCOLT ÉS REMEKELT A MEZŐNYBE. BÁR ÚGY TŰNIK, A HÖLGY ELLENFELEK NÉMILEG ÉS NEMILEG - UGYE ÉRTED, STU? - szól oda a kommentátortársának, én csak a fejem fogom a „poén” hallattán. - MEGFOGJA ZENÜNKET, DE LÁSSUK, MIRE JUT A TŰZRÓL PATTANT FIÚNK.

–               JOBB LENNE, HA MEGINNA EGY KIS TÜZES VIZET! - harap rá a dologra a Stu-nak nevezett férfi. Ez már fizikailag fáj.

–               DE NE IS CSIGÁZZUK TOVÁBB A KEDÉLYEKET, JÖJJÖN, AMINEK JÖNNIE KELL! JÖJJÖN ZENNKORIIIIIII MAKOTOOOOOOOOOOOOO!

Őrjöngés tör ki az arénában a nevem hallatán. Nem tudom, mitől lettem ilyen népszerű, de egy-egy visszaintést megengedtek. Még egy kicsit tapsolok is a kezemmel a fejem felett, hogy viszonozzam a nézők buzdítását. Ennyi még nekem is belefér.

Az ellenfelem mélyen meghajol, majd kis idő múlva újra felegyenesedik. De amint ez megtörténik, azonnal a hátam mögött találom. Szóval ennyire gyors. Továbbra is elszántan tekintek felé.

–               Meglepődtél, igaz? - mondja suttogva a fülembe. - Én vagyok az idő ura. Holott pedig azt hitted, hogy ilyen gyors vagyok, igaz?

Ó, már el is felejtettem, hogy csak az érzékeimmel játszik. Meg a dobhártyámmal. Utálom, ha ennyire beleállnak az aurámba. Kevés embertől tűröm el. Ismeretlenektől abszolút nem. Hirtelen arcba könyöklöm, majd átdobom magam fölött. Térdemet a mellkasának nyomom, a botomat pedig a nyakához.

–               Azért még van mit csiszolni, ami az időzítést illeti - válaszolom neki. Ekkor egy hirtelen rúgást érzek, és egészen az aréna széléig hátrálok, ahol a kötelek fognak meg. Mikor szabadult ki?

–               LÁTTAD STU?! ZEN PÁR MÁSODPERCIG TELJESEN MOZDULATLAN VOLT, MINTHA NEM IS ÉRZÉKELNÉ, MI TÖRTÉNIK KÖRÜLÖTTE!

Jaydenre nézek kérdőn, aki szintúgy rám. Válaszul széttárom egy kicsit a karjaim, hogy én sem értem, mi történt velem az előbb. Valószínűleg megint bevetette a mocskos kis trükkjét.

–               Csak nem szem elől tévesztettél Zen?

Elkezdek felé futni, de teljesen úgy érzem, mintha egyhelyben futnék. Semmit nem közeledik.

–               Így nem fogsz elérni.

Olyan érzésem van, mintha egyre nagyobb lenne a ring.

–               Azt hiszed, megnöveltem a teret, igaz?

Hogy elkussoljon, én egy lánggömböt lövök felé, ami csak megy-megy felé, de nem éri el.

Valószínűleg ez kívülről úgy látszik, hogy áll egyhelyben a tűz, én pedig egyhelyben futok. Úgyhogy gyorsan leállok vele, mielőtt a röhej tárgyává válok.

A tűzgolyó egyszercsak felém indul, és a ring olyan kicsivé válik számomra, hogy csak én és a ninja szerzeménynek van hely. Sok jó ember kis helyen is elfér, tartja a mondás. Teljesen kiszolgáltatott helyzetemben tehetetlennek érzem magam. Ritka pillanatok egyike. Sorozatos ütés és rúgás sorozatoknak vagyok kitéve. Jayden felé fordulok erőtlenül, aki a megváltozott helyzetnek köszönhetően nagyon közel van hozzám. De néhány másodperc után egyre távolabb kerül tőlem. Kezdi az agyam újra helyesen látni a dolgokat. A ninja idegesen maga felé szegezi a fejemet, és egy újabb ütést kapok, amitől négykézláb kerülök a földre. Sőt… konkrétan hason fekve terülök el végül. Rengeteg tartaléka lehet, ha ennyiszer tudja ezt a képességet használni. Köhögés tör ki belőlem, vért köpök az aréna padlójára. Kezd eltompulni az agyam, erőtlennek érzem magam. A hang, ami rám számol, valahonnan távolról érzékelem. Jaydenre nézek megint, akinek teljes kétsébe esést látok az arcán, közben Akimo gyenge pontját próbálom megtalálni. Visszajátszok mindent magamban. Amikor a nézőket manipulálta. Bevillan, hogy csak abban a sávban merevedtek le a nézők, amerre ő tekintett. A kommentátor, mikor az érzékemre hivatkozott. És amikor Akimo megjegyezte, hogy szem elől tévesztettem. Szem… szem… EZ AZ!!! Megvan a megoldás!!!

–               7… 8… - hallom, ahogy számol a közvetítő, mire én erőt veszek magamon és lassan felállok. A számolás abbamarad.

–               Fel tudsz még állni ezek után? - kérdezi Akimo. - Az becsületes… de már nem maradt egy jártányi erőd sem. Add fel, amíg nem késő.

Szavaira egy cseppet sem figyelek. Leveszem a felsőmet - hölgy olvasóink… kérem, uralkodjanak magukon… - és bekötöm vele a szemem. Ez az utolsó esélyem, amire hagyatkozhatok. Remélem, működik.

–               MIRE KÉSZÜLHET ZEN, STU?! EZ EGY ELÉG ŐRŰLT HÚZÁSNAK TŰNIK!

Megjegyeztem, milyen messze van Akimo. Hallom, ahogy futni kezd felém. Hallom, ahogy erősödnek a léptek, és kiszámolom, hogy milyen távol lehet éppen. Láthatlan bikaviadal módszer. Ezt a nevet most ebben a pillanatban találtam ám ki. Amikor úgy érzem, hogy a lehető legközelebb került hozzám, elállok előtte, de közben elhúzom a lábát. Alkalmi szemfedőmet leszedem. Gyorsan kell cselekednem. Nem várom meg, amíg a ninja a földre zuhan, elkapom a ruháját, visszahúzom magamhoz, és egy szoros kötéssel bekötöm a szemeit, majd belerúgok egy akkorát, hogy a kötelekről visszapattan. Ezt a ping-pongot jó néhányszor eljátszom vele egészen addig, amíg nem terül el a földön. De gyorsan felpattan, és megpróbálja leszedni a kötést, de ahányszor ezt megkísérli, annyiszor ütök a kezére. Majd a kezébe adom a botot.

–               Tessék, találd el a lufit! - mondom neki kedvesen. Ugye ismeritek ezt a játékot, ilyen születésnapi zsúrokon szokták eljátszani. Ha jól emlékszem…

Ő azonnal a fejemre akar suhintani, de én leguggolok előle, és gyomorszájon ütöm, és közben gyorsan kikapom a kezéből a botot. Ezután megint rúgok egyet rajta, amitől a ring szélére kerül.

–               Na most ugrik a majom a vízbe! - mondom neki mérgesen, majd egy hatalmas felütést mérek az állára. Ahogy elhagyja a lába a talajt, és a levegőbe emelkedik a férfi, én a ring sarkán lendületet véve a lábammal szintén a levegőbe lököm magam úgy, hogy megperdüljek, és egy ilyen légi pergő rúgással küldöm padlóra az ellenfelem, aki a ring mellett landol. Én magam a kötélre érkezek, és azon állok pár másodpercet, majd egy hátra szaltóval visszatérek a ring közepére.

–               EZ HIHETETLEN, AMIT LÁTTUNK, STU! ZEN A RINGEN KÍVÜLRE PENDERÍTETTE YAMAMURAT! EZZEL AUTOMATIKUSAN VESZTETT! ZENNKORI MAKOTO NYERTE A MÉRKŐZÉST VÉGÜL!

Jaydenék azonnal berohannak a ringbe, és átkarol engem, hogy ne essek össze.

–               Azonnal gyere velem - szól hozzám kedvesen Jayden.

A következő kép, amire eszmélek, az a gyengélkdő.

–               Te úristen… jó sok sérülést összeszedtél. Ez nem pár perc lesz, mire rendbe hozom.

Demetrius is belép.

–               Ez aztán durva harc volt. Szépen álltad a sarat, fiam. Az a szembekötős húzás… tizenkilencre lapot húztál, de összejött.

–               Arra gondoltam, hogy szemkontaktust kell tartania azzal, akinek megtéveszti az érzékeit, és bejött. Az időzítés volt fontos, és hogy mennyire jók az ösztöneid.

–               Nagyon megijesztett, mikor vért köhögtél.

–               Tényleg vér volt? Én azt hittem, paradicsomleves.

–               Te ilyenkor sem veszted el a humorérzékedet? Te tényleg fura egy srác vagy… de olyan jó értemben, szóval…

–               Értem én… - mondom neki lágyan és megsimítom az arcát. Demetrius kuncogását hallom közben Jayden mögül.

–               Hjaaj - sóhajt egyet… - De jó nézni titeket - jegyzi meg. - Amikor én ilyen fiatal voltam…

–               Demetrius! - szóltam rá azonnal.

–               Ohohó… értem a célzást - feleli mosolyogva, majd mielőtt kimegy még rám kacsint az ajtóban.

–               Hogy akarsz így megvédeni, ha így helyben hagyatod magad? - kérdezi gúny nélkül a hangjában, amolyan kis játékos heccelésként.

–               Majd sok vitamint meg gyógynövényt szedek - felelem vigyorogva.

–               Én tudok jobbat.

Erre a két vállamra teszi a kezeit, és belekezd a gyógyításba. Nagyon kellemes érzés járja át a testem. És a kezei finom érintése. Olyan rég éreztem ilyen gyengéd érintést. Leszámítva az eddigieket, mióta itt vagyok.

–               Énmiattam ne aggódj - szólalok meg végül - A kezed az még mindig aggasztó állapotban van.

–               Hát igen…

–               De most már bejutottál a legjobb négy közé. Most már innentől magadnak kell bizonyítanod. Apád biztos büszke rád most nagyon. Ugye tudod ki lesz a következő ellenfeled?

–               Igen… mit kell róla tudnom?

–               Nagyon jó gyerek. Látványos mozgáskultúrája van mint láthatod, és veszélyes. Szóval vigyázz vele, mert hajlamos aljas húzásokra. És nagyon figyelj a vakond-technikára.

–               Köszönöm Zen.

Jayden apja jelenik meg.

–               Sejtettem, hogy itt talállak. Csak követnem kellett a turbékolás hangját - mondja ránk utalva viccesen Pristen - Keményen odatetted magad, Makoto. Sokan szerintem már azt hitték, hogy vesztettél. Te olyan igazi régimódi harcos vagy. Egyre szimpatikusabb vagy nekem. Még a végén áldásom adom rátok.

–               Azért ennyire talán ne rohanjunk előre! - feleljük szinte egyszerre Jaydennel, mire elnevetjük magunkat.

–               Gyere ide lányom - szólítja el tőlem, majd mikor odalép hozzá, szorosan megöleli.

–               Sajnálom, Jayden… belátom, félre ismertelek. Most megmutattad, hogy tényleg igazi harcos vagy, és szükség lehet rád a harctéren. Büszke vagyok rád. De továbbra is félteni foglak. Tudod, te maradtál már csak nekem és D’Lei.

Meglep, hogy a férfi ennyire őszintén beszél. A legerősebb város vezetője egy másik oldalról.

–               Megmutattad, hogy igazi Pristen vagy. Most pedig magatokra hagylak.

Azzal távozik.

–               Köszönök mindent, amit értem tettél, Zen.

–               Magadnak köszönd. Te harcoltál törött kézzel a ringben, és jutottál el idáig. Nem pedig én. Én csak elindítottalak egy úton, amit most már te jársz innentől. Én már csak akkor fogom meg a kezed, ha elesni látlak.

–               Ez kedves… de most már képes leszek magamtól felállni.

–               Na, így legyen lovagias az ember - dobom fel a labdát.

–               Ne vedd a szívedre, kis butus - mondja, és beleborzol a hajamba.

–               Váratlanul Heissa jelenik meg.

–               Bocs a zavarásért, de üzenetet hoztam. D’Lei üzeni, hogy akadt egy kis gond útközben, de most már minden rendben van, és holnap estére hazaérnek. Ne hogy bajod essen, Baby.

–               Na hála Istennek. Ez annyira jó.

–               És még a bronzmérkőzést is látni fogja.

–               Bronzmérkőzés?

–               Igen... tudod, az elődöntő két vesztese megmérkőzik egymással, hogy kié legyen a bronzérem.

–               Ja igaz...

–               Most már legalább tudsz aludni. – Utalok arra, hogy D’Lei haza fog térni.

–               Áhh… már meg se próbálom - neveti el magát Jayden. - Valami bagoly-vámpír keverék lehetek.

–               Vérrel táplálkozol talán és huhogsz? - kérdezem ekkor tőle. - Hát az inkább komikus lenne, mint ijesztő.

–               Én egy igenis félelmetes vérszívó vagyok! - mondja Jayden ilyen szörnyesen nyújtva a kezeit, és grimaszol mellé. Olyan aranyos, mikor mókázik.

–               Még a végén kegyelemért könyörgök! - nevetek rá.

–               Örülök, hogy végre ilyen felszabadult vagy - szól közbe Heissa.

–               Igen. Nem is egy szikla, hanem egy komplett Mount Everest esett le rólam, hogy végre tudom, hogy jól van a bátyám és haza fog jönni. És valóban nem érzek semmi negatívat a levegőben.

–               Csak ha Heissa elrontotta a gyomrát - szólok én is közbe.

–               Eléggé az elemedben vagy ahhoz képest, hogy pépesre vertek.

–               De én jobban őt.

–               Azért legközelebb ne mutogasd a felsőtestedet. Még féltékeny leszek! - zrikál megint Jayden, és közbe a mellkasom simogatja.

–               Nem tudtam mást tenni.

–               Nem, mi? - folytatja tovább a viccelődést Jayden. Úgy hízott a májad meg az arcod, hogy az aréna már kicsi volt ahhoz, hogy kibontakozzon.

Ekkor egy kicsit szigorúan nézek rá. Persze nem direkt, de ezzel célozni akarok a legyőzött ellenfelemre. Hamar kapcsol és a szájához kap.

–               Jaj bocs… ez talán kicsit durva volt… most kapcsolok hogy…

–               Ritka szellemes vagy… szinte huhogsz… mint egy vámpírbagoly.

–               Én… én…

–               Semmi baj, ne izgulj… - mondom neki mosolyogva.

–               Zen… - mondja lágy hangon.

–               Tessék.

–               Ugye tudod ki lesz a következő ellenfeled.

–               Tebea.

–               Aggódok érted… láttam, hogy harcolsz, ha egy nő az ellenfeled. Tebea nagyon erős lány.

–               Jayden… vannak elveim, amihez a legvégsőkig ragaszkodom. Meg fogom oldani.

–               Igazából mindkettőtökért aggódok. Tebea a legjobb barátnőm, te meg… te meg…

–               Igen?

–               Khm… mindegy.

–               Mit akartál mondani?

–               Semmit, csak azt, hogy… hogy…

Ekkor hirtelen felültem, leszegeztem a tekintetem, majd szorosan magamhoz öleltem, közben gyengéden a hátát simogattam. Mióta rátaláltam erre a lányra, úgy érzem, hogy a lelki békémet is megtaláltam.

- Nem kell mondanod semmit... – mondom suttogva. – Csodálatos vagy, Jayden.