Tizenharmadik fejezet
Jayden:
Megint nem alszom. Mondjuk már hajnalodik, és ha apa megint benéz
és számon kér, miért nem pihenek, majd azt mondom, már felébredtem. Persze ő
nem hiszi el, miért is hinné? Egyre kevesebbet alszom, és többet aggódom a
bátyámért. D’Lei azt ígérte visszaér, de még mindig semmi, és én minden éjszaka
csak állok az ablakban és figyelem a várost, hátha meglátom az alakját, ahogy
kilép a fák közül, és a lépcsők felé veszi az irányt. Ha behunyom a szemem, még
mindig fel tudom idézni ezt a képet, hiszen annyiszor láttam már. Mikor vadász
lett, ugyanezt tettem. Álltam az ablakban és vártam őt, és ha megláttam, sarkon
fordultam, és rohantam elé. Valahol félúton találkozva aztán magához ölelt, és
megrótt, amiért aggódtam. Bárcsak újra hallanám!
–
Na de hugi! Kettőn közül te vagy a baby, nem én. Ha valakinek
joga van aggódni, az én vagyok – mondta mindig. Ezért lettem végül Baby.
Valahogy rám ragasztotta ezt a becenevet, persze rajta kívül soha senki nem
hívott így, és bárki mástól zokon vettem volna, és minimum a veséjét verem le.
Tudom, hogy nem a múltat kéne idézgetnem, és nem a bátyámra kéne várnom, hanem
az előttem álló harcra koncentrálni, de mindig megérzem, ha bajban van, ahogy ő
is pontosan tudta, mikor van szükségem a segítségére, és akkor mindig
felbukkant. Most folyamatosan úgy éreztem, valami sötét árny lebeg körülötte, és
az életére tör, én pedig ahelyett, hogy elmennék, és megkeresném, egy tornán
akarom bebizonyítani apának, hogy elég jó harcos vagyok. A jó harcosnak tudnia
kell, mikor minek van itt az ideje. Ugrik be D’Lei egy mondata. Homlokom az
ablaküvegnek támasztva már-már homályos képként látva csak az utcát halkan
felsóhajtok. Aztán hirtelen döntök, ami természetesen nem jellemző rám, de ez
esetben igen fontos dologról van szó. Felkapom a mellényem, és azzal az
elhatározással bújok bele, hogy visszamondom a szereplésem a tornán.
Megsérültem, a jobb kezem gyakorlatilag használhatatlan, ha nem fáslizom be
attól is sírni tudnék, ha megfújja a szél. Heissa összerakta a csontjaimat
valamennyire, de azért ez még koránt sem tökéletes. Vagy gondoljanak bár
gyávának, az sem számít, de ha már nem veszek részt a versenyben, akkor
elmehetek, és megkereshetem a bátyámat… Megtorpanok. Zen ugrik be. Őt nem
hagyhatom csak így itt, és valahogy azt is érzem, hogy ha megtudja, mire készülök,
ő ugyanúgy visszamondja a szereplését, ahogy én, aztán akkor nem csak a saját
lehetőségeimet tiprom porba, hanem az övét is. Az ajtó kilincsét szorongatva
igyekszem rájönni, mit tegyek, mert az érzés, hogy D’Leinak szüksége van rám,
nem hagy nyugodni, és egyre sürgetőbben zakatol a fejemben. Tipródok, és
gondolkodok, de egyszerűen nincs olyan megoldás, amivel senkinek sem ártanék.
–
A fenébe – morgolódok, és még azelőtt zúzom be az ajtót, hogy
belegondolnék, melyik kezemmel teszem. Azonnal könnyek szöknek a szemembe, és
iszonyatos erővel lüktet a kezem. Tutira megint eltörtem. – Úgy van idióta, így
aztán mindkettejüknek nagy segítség leszel – dohogom, miközben leroskadok az
ágyamra, a fiókomból pedig előkotrok két fáslit. Hogy túl sokat nem fognak
segíteni az biztos, de ha kellőképen elszorítom, akkor legalább lerohad.
Keserűen sóhajtok fel, miközben igyekszem rácsavarni kezemre a fáslikat.
Kopognak. Természetesen beengedem az illetőt, és nem kis meglepetésemre
Demetrius áll az ajtóban. Gyanakodva méregeti a kezemben lévő kötés és a sérült
kezem.
–
Mi csináltál te lány? – kérdezi, aztán ahogy becsukja az ajtót,
már tudja a választ. – Ó, és mi vitt erre az elragadtatásra? – tudakolja. Ő meg
én – annak ellenére, hogy elég sok a közös ismerősünk – soha nem beszéltünk túl
sokat, nem is értem, miért van itt.
–
Ó, hát… Mondd, Demetrius, ha feladnám a versenyt, Zen…
–
Ha úgy érzed, fel kell adnod, tedd azt, Makoto elfogadja a
döntésed – szakít félbe a férfi. Igaz ez sem teljesen igaz, mert elhallgatok,
hiszen egy elég fontos tényezőt ő még nem tud.
–
Ezt tudom, de D’Lei bajban van, el kell mennem, hogy…
–
A bátyád éppen most üzent – szól megint közben Demetrius. – Úgy
tűnik, ezúttal nem működött az a híres telepátia, ami köztetek van. De jól
gondolod. Ha elmennél, Makoto is veled tartana, bármennyire fontos is neki ez a
verseny – folytatja az okfejtést. – De ennek már nincs jelentősége, mert D’Lei
üzenete szerint sikeresen teljesítették az akciót, és indulnak haza.
–
Az jó, ennek örülök – mosolyodok el.
–
És neked is üzent valamit – néz rám komolyan, aztán mintha
zavarban lenne. – Bocs, Baby. Ennyi - motyogja ő alig hallhatóan, én pedig
elnevetem magam. Jó ezt hallani. – Nos, most hogy ezt is átadtam, mondd, mi a
terved az ellenfeleddel? – kérdezi nagy komolyan. Sokatmondóan a szemébe nézek.
–
Mint tudod, nincsenek túl hatásos fegyverek a zsebemben, az
egyetlen, amire alapozhatok, az a közelharc – közlöm egyszerűen. Bólint. –
Úgyhogy közel kell kerülnöm hozzá.
–
És hogy tervezed ezt kivitelezni? – folytatja a kérdezősködést.
Széttárom a karom, mire Demetrius megrázza a fejét. Soha életemben nem néztek
rám még annyi megrovással, mint ahogy ő teszi. – Idegen tőled ez a könnyelműség
– szögezi le. – De felteszem, ha már azt fontolgattad, hogy a bátyád után mész,
ez kötött le. Így a dolog kevésbé égbekiáltó, de ne hagyd ki a számításaidból
Makotot sem. Neki elég megterhelő végignézni, ahogy szenvedsz, emlékezz csak
arra, ami az erdőben történt legutóbb.
–
Tudom, és sajnálom, de D’Lei…
–
Na, hozd a fáslid, Heissa majd helyrerakja a kezed, és akkor
legalább az nem rontja tovább az esélyeidet – utasít, én pedig bólintok. Az
esélyeim? Hát elég csekélyek, de mit tehet az ember leánya?
–
Azért ezek a körülmények nekem kedveznek – töprengek, miközben
útnak indulunk. Heissa le fogja harapni a fejem, de végső soron a győzelem a
tét. – A Ringben elég korlátozott az ellenfelem mozgása, és ahogy láttam, a
kezeire szüksége van, ha a viharképességeivel akar támadni, tehát ha a kezeit
használhatatlanná teszem, akkor máris egy súlycsoportban leszünk.
–
És hogy fogod ezt kivitelezni?
–
Hát elég sok kéztört már az elmúlt napokban, majd merítek belőle
inspirációt. Ha ez rendes harc lenne, levágnám őket, de itt azért ezt nem
szeretném megejteni – magyarázok tovább, és érzem, ahogy a harci szellem
visszakúszik belém. A tény hogy a bátyám jól van, és hamarosan hazaér új erőt
adott.
–
Hát, látom, akármilyen idióta mondat volt is, az a két szó
csodákat tett – közli Demetrius és mire eszmélek, magamra hagy a gyengélkedő
előtt. Ó szent ég, akkor én most inkább visszamegyek a szobámba és… Nem, sajnos
tény, hogy szükségem van a kezemre, ha ki akarom iktatni a fickót. Az ujjainak
eltördelése persze elég merész terv, de egyelőre nincs jobb ötletem. Ha nem
harcolhat villámokkal, és széllel, meg esetleg vízfüggönnyel, bár ki tudja,
mire képes még, akkor közelharcban legyőzhetem, mert abban nem annyira jó, ezt
tisztán láttam legutóbb. Bár szemfüles, hiszen a lány elég fürge volt, de én
ügyesebb és ravaszabb leszek, és győzni fogok. Döntöm el, és ezzel az
elhatározással belépek a gyengélkedőre. Heissa az egyik ágynál foglalatoskodik.
Amikor megérkezem, felkapja a fejét, és elhúzva a paravánt elém siet. Biztosan
csak a képzeletem játszik velem, de mintha D’Lei egyik csapattársát látnám ott
feküdni. Viszont ez lehetetlen, mert ha ő visszaért volna, akkor az én bátyám
is itt lenne.
–
Jayden, mit kóvályogsz itt kora hajnalban, és mit… Mit műveltél
már megint a kezeddel? – kérdezi morcosan.
–
Én csak… csak… - Ó hogy én hogy félek még mindig Heissától,
pedig ő a mesterem, és az embernek bíznia kéne a mesterében, nem?
–
Na, gyere, te engedetlen, és makacs nőszemély! – utasít, és az
ellátóba visz. Itt nincsen rajtunk kívül senki más. – Jayden mi lenne, ha egy
kicsit felelősségteljesebben viselkednél, és óvnád a saját tested?
–
Véletlen volt – morgom.
–
Véletlen? Hogy tudtad véletlen eltörni az amúgy is sérült kezed?
–
Hát bezúztam az ajtót
–
Véletlen?
–
Hát…
–
Jayden, te soha nem nősz fel? – kérdezi, és bár mosolyra húzza ajkait,
számomra, aki a tanítványa és az idejének nagy részét mellette töltötte,
világos, hogy valami igenis aggasztja. Mindenesetre munkához lát, ami abból is
világos, hogy csökken a fájdalom. – Tehát, hogy tudtál véletlen lyukat ütni az
ajtóba? Beléd kötött? Neked ment?
–
Jó nem véletlen volt – dohogom durcásan. Félek Heissától, mert ő
tekintet nélkül a nevemre elküld melegebb éghajlatokra, ha úgy látja jónak. És
pontosan ezért szeretem is és tisztelem. – Kicsit indulatos voltam, mert nem
tudtam dűlőre jutni egy dologban – morgom.
–
Ó újabban erőszakhoz folyamodsz, ha problémáid akadnak?
–
Nem, csak… - motyogom, és leszegem a fejem. Igaza van. Méltatlan
volt a viselkedésem, és nem szabadna ennyire kiborulnom. - Sajnálom csak
aggódtam D’Leiért – bököm ki végre. Az a bizonyos viharfelhő ami eddig is ott
örvénylett Heissa szemében, még sötétebbé és fenyegetőbbé válik. – De jól van,
Demetrius mondta, úgyhogy meg kell nyernem a következő csatát is, hátha akkor
visszaér az utolsó harcomra, és ahhoz kell a kezem.
–
Túlságosan kötődsz a bátyádhoz – morogja mesterem. Igen, ezt is
a szememre vetette már egynéhány alkalommal, de az embernek majdhogynem
kötelessége kötődni a testvéréhez, nem?
–
Hát szerintem ez normális – adom tudtára, és örömmel nyugtázom,
hogy egyre jobb a kezem.
–
Egy bizonyos fokú igen, sőt ajánlott is, de ti ezen már rég
túlléptetek. Persze lehet, hogy ennek köze van D’Lei képességéhez, hiszen ő
illuzionista, és az agyhullámokkal manipulál, ha rákapcsolódott a tiédre, hogy
érezze, ha bajban vagy, és esetlegesen néha te is megérzed, ha bajban van,
akkor az magyarázat, de ettől még veszélyes – morfondírozik Heissa, és ezt már
tényleg inkább csak annak hívnám, mert rám sem néz közben. Igen, a bátyám
illuzionista, bárkivel elhitethet bármit, amit csak akar, pontosan ezért
annyira erős, és gyakorlatilag verhetetlen. Mesterem mondandója végén felnéz,
és mintha eddig valahol egészen máshol járt volna. – Ha a bátyád visszaér, meg
kell kérned, hogy hagyjon fel ezzel!
–
Eszemben sincs – vágom rá azonnal. – Így legalább tudom, hogy ha
bajba jut.
–
Valóban? Eltörted a kezed, mert azt hitted, bajban van, holott
erről szó sincsen – mordul rám. – Jayden, ha harc közben kerülsz ilyen
állapotba, abba belehalhatsz, és ezt mindkettőtöknek meg kell értenie.
–
Tudjuk kezelni. Én biztosan, és akkor D’Leinak sem eshet nehezére
– válaszolom. Szeretem érezni, hogy gondol rám. Együtt nőttünk fel, kötődtünk
egymáshoz, természetes, hogy hiányzunk egymásnak, ha nem vagyunk együtt, és
így, ezzel a kötelékkel tudunk enyhíteni a dolgon. Heissa lemondó sóhajjal áll
fel.
–
A kezed helyrehoztam, amennyire tudtam, de meg sem próbál
komolyabb erőt kifejteni vele, mert azonnal eltörik. Rátekerem ezt a bandázst,
de jó volna rá még egy, és nem vicceltem. Annyit tudtam elérni, hogy a harcban
ne őrülj meg a fájdalomtól, ha megmozdítod. Ezek a sérülések nem gyógyíthatók
sem a te erőddel, sem az enyémmel, egy Homeopát pedig még kevesebbet tehetne.
–
Értem. Azért köszönöm – hagyom rá a morcosságát. Érthető, hogy
aggódik, de neki fogalma sincsen arról, miről kér, hogy lemondjak. – Ha D’Lei
visszatér, megemlítem neki az aggályaidat – ajánlom fel, ő csak legyint, és
szabályosan kitoloncol a gyengélkedőről. Már kel a nap, nincs értelme
lefeküdnöm, és amúgy sem vágyom vissza a szobámba, úgyhogy kiballagok a kertbe
és ott ütöm el az időt.
A szokásos felhajtással fogadnak bennünket a stadionban, de
engem feszélyez ez a nagy rajongás, és akkor még kulturált szót használtam.
Tabea áll az egyik oldalamon, Zen a másikon, és őszintén aggaszt, hogy ők
egymással kerülnek majd szembe. Ted ellenfele is aggaszt, akiről Zen azt
állította, hogy ismeri, és a sajátom… Hát igen, vele kéne a legtöbbet
foglalkoznom, mégis inkább a barátaim egészségi állapota, ami aggaszt, és
szerintem ez egy magamfajta gyógyító esetében tök normális. Apa szerint anya is
ilyen volt, bár nem beszélt róla túl sokat, annyit mondott, a gyógyító betegség
vitte el, abba halt bele, hogy mindenkit meg akart menteni. Nem tudom, hogy
történt, mert soha senki sem mesélte el, de Heissa az első alkalommal, mikor
találkoztunk, és megtudtam, hogy ő lesz a mesterem, közölte, nem tűr el
engedetlenséget, és a két fő szabályának a megszegését sem. Az első, hogy a
gyógyító nem használhatja a képességét, ha maga is sérült (ezt már tucatszor
megszegtem), a második, hogy soha nem folyamodhat a saját életerejéhez, hogy
másokat meggyógyítson (ez esetemben kivitelezhetetlen volt, mert ha az erőm
határára értem, egyszerűen elájultam, fogalmam sem volt, hogyan lophatnék az
életerőmből). Ő ezt nagyon komolyan vette és veszi a mai napig. Mert ő is
osztja a véleményt, hogy egy gyógyítónak mindig a saját önfeláldozása és a
segíteni akarása a legnagyobb ellenfele. Ha innen néztem a dolgot, akkor ezzel
a meglett férfival nekem el kellett bánnom, mert ő nem az önfeláldozásom vagy a
segíteni akarásom megtestesülése. Istenem, de fáradt vagyok, ha már ilyen
szánalmas poénokat gyártok magamnak! Elnevetem magam, és Zen érdeklődve fordul
hozzám.
–
Igen jó a kedved, ahhoz képest, hogy lassan ringbe lépsz –
közli.
–
D’Lei üzent, hogy végeztek, és Demetrius szerint útban vannak
haza, szóval akár jó kedvem is lehet – osztom meg vele értesüléseimet, mondjuk
ezt már korábban is megtehettem volna, de eddig elmaradt. – De ez most csak a
fáradtság – világosítom fel a valóságról. Ha tudom, hogy a lökött bátyám úton
van haza, aludtam volna, és akkor nem érzem olyan cefetül magam. Késő bánat. –
Hogy van a kezed? – tudakolom Zentől, s erre persze saját nyomorúságom döbbent
rá, mert a két fásli és Heissa minden gyógyítása ellenére sem tökéletes a
dolog, neki pedig még ennél is nehezebb dolga lesz.
–
Nem a sajátod miatt kéne izgulnod? – kérdi, én végigsimítok az
arcán, és sejtelmes mosollyal megvonom a vállam. Mint akinek már kész a terve,
de egyelőre lövésem sincs, mihez kezdjek valakivel, akinek a közelembe sem kell
jönnie, hogy padlóra küldhessen. Én még annyira gyors sem vagyok, mint az előző
ellenfele. Egyetlen vigaszom marad, az a mondatfoszlány az önfeláldozásról, meg
a segíteni akarásról, mint legnagyobb ellenfelek. Megrázom a fejem, Zen
szemöldökét felvonva néz rám. Nem csodálom, hogy némileg összezavartam, a
csapongó lelki állapotommal.
–
Nem akarod tudni – mondom neki, miközben apró csókot lehelek
ajkaira. Eddig ezt nem vállaltuk fel túl nyíltan, sőt azt sem tudom, mi az, ami
fel kellene vállalnunk, de ez most jól esik. Mivel harcba szólítanak, a ringbe
ugrom, és teli energiával (aminek az előbb még nyoma sem volt), a helyemre
szökkenek. Meghajolok, imígyen kinyilvánítva a tiszteletem.
–
Még egy fiatal lány – morogja az öreg. Hát nem tudom,
megsértődjek-e ezen vagy bóknak vegyem, a legjobb, ha nem reagálok. Fáradtan
felsóhajt. – Vagy a fiatalok kerülnek ide egyre korábban, vagy én öregszem
egyre jobban – folytatja önmagával a társalgás. Hát szerintem az utóbbi, de nem
fogom a szemére vetni, tiszteletlenség lenne, és amúgy is bölcsességben
feltehetőleg jóval fölöttem áll. A harc megkezdődik, illetve hát én védekező
állásba helyezkedem, ő meg hümmög még pár sort. – Vajon neked milyen
képességeid vannak? Pedig láttam a harcaidat, de már a nevedre sem emlékszem. –
Hát köszi, ez azért jól esik, hogy ennyire felejthető vagyok.
–
Jayden Prinsten – mutatkozom be. – Ha ez segít valamit.
–
Valamit biztosan, tudom a neved – vágja rá ő és mintha kedves
mosoly csúszna ajkaira, de a csuklya elég sok mindent elrejt. Kész ez a fazon,
de most komolyan. Én még mindig arra várok, hogy támadjon, ő meg csak elkezd
mászkálni, fel-s alá előttem, mint a ketrecbe zárt oroszlán a rácsokon túli
prédáját, úgy méreget. Óvatosnak kell lennem, talán így akarja elaltatni a
gyanúm, és a végén még egyetlen ütéssel padlóra küld. – Hé, te vagy Golden
Prinsten lánya – mered rám. Bólintok. – Akkor neked nincsenek különleges
képességeid, mezei közelharcos vagy – elemezget. Visszanyelem azt, ami az
eszembe jut, mert talán a sértegetés is a stratégia része, a fura az, hogy
legutóbb tök máshogy harcolt, de talán van annyira érett (biztosan van), és
tapasztalt, na meg bölcs, hogy mindig az ellenfeléhez igazítja a támadási
stílusát, de vajon esetemben mit nyer, ha elbeszélgetünk? – Nos, akkor
próbáljuk meg villámok nélkül, méltatlan lenne hozzám, ha nem tudnálak a saját
területeden megverni – ötletelget. Komolyan kellek én ide? Elvan ő nélkülem is,
de most tényleg az én területemre akar tévedni? Az nem a közelharc bácsi kérem,
hanem a gyógyítás, azzal pedig elég érdekessé válna a harcunk. Végre
előrelendül, és szerencsére egyetlen másodpercnyi késés sincs a reakciómat
illetően, könnyedén hárítom az első ütést, igaz nem a sérült kezemmel, pedig az
is úton volt. Ő viszont, mintha erőre kapna, és olyan iszonyatosan gyorsan
érkezik egyik keze a másik után, hogy már követni sem tudom, az agyam
ösztönösen blokkolja az ütéseinek nagy részét, de nem tudom felfogni egészen,
hogy hány találat ér, vagy, hogy melyik keze melyik. Arra eszmélek, hogy
hátrálva hárítok, és már egészen közel kerültem a ring szélhez. Talán még meg
is akar alázni azzal, hogy kilök? Furfangos egy öregúr, és a jelek szerint
jóval veszélyesebb, mint azt bárki első ránézésre gondolná. Nincs választásom,
elkapom a vállait, és elrugaszkodom, hogy átlendüljek a feje felett, de abban a
pillanatban, hogy teljes súlyommal nehezedek sérült kezemre, belenyilall a
fájdalom, szerencsére már átlendültem azon a ponton, hogy visszazuhanjak. Nem
számolok azzal, hogy ő elkapja a csuklóm. Mi sem természetesebb, minthogy a
sérültet. Bizonyára ő is látta az előző meccsem, nem volt neki nehéz
kikövetkeztetnie. Fura helyzet alakul ki, ő fogja a csuklóm, de nem szorítja
meg, pedig elég lenne neki, és talán a könnyeim is kiszaladnának a fájdalomtól.
Ezzel jókora előnyre tehetne szert, mégsem teszi. Belegondolva abba, hogy
villámokat sem akar használni ellenem, talán ő egy amolyan tisztességes harcos,
fene tudja. Saját értékrendje van, és azt nem akarja megszegni, nem hajlandó
mindent megtenni a győzelemért, és valahogy tetszik ez a hozzáállás.
–
Szépen mosolyogsz – közli velem.
–
Jayden, ne hagyd, hogy elterelje a figyelmed – pirít rám a ring
széléről Zen. Ekkor döbbenek rá, hogy villámok vannak a kezében. Felvonom a
szemöldököm. Ennyit arról, hogy nem használja őket. Látva, hogy én a jobb kezét
figyelem, ő is arra fordítja a fejét.
–
Hoppá – vigyorodik el, majd eltünteti a természeti jelenséget. –
Bocsáss meg, kissé elkalandoztam, és nem figyeltem.
–
Aha – nyögöm.
–
Hasonlítasz édesanyádra, nehéz így harcolni ellened – mondja.
Döbbenten meredek rá, ő tehát ismerte anyát? Egy végtelennek tűnő pillanatig
még figyelem.
–
Jayden, fejezd már be, és küldd padlóra a csókát – mordul rám
Tabea. Az öregre nézek. Vajon direkt csinálja? Egy pillanatra enyhül a
szorítása, és kihasználva ezt, kirántom a kezem a fogságból, még mielőtt pórul
járnék. Koncentrálnom kell, nem hagyhatom, hogy az anyáról tett megjegyzése
teljesen összezavarjon. Támadásba lendül, hagyom, hadd kezdeményezzen, egyelőre
beérem annyival, hogy védekezem, meg kell találnom a gyenge pontját, ahhoz,
hogy érdemben támadást tudjak indítani ellene. Kora ellenére fürge mozgása okozott
némi kellemetlenséget. Hosszasan játszadozunk még egymással, de úgy látom, nem
akar igazán harcolni velem, vagy csak felmér, mert egyetlen támadása sem túl
komoly. Én viszont úgy gondolom, így is túl hosszúra nyúlt már ez a mérkőzés,
el kell döntenünk, ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy kiüthessem. Abban a
pillanatban hogy összekapom magam ütéseim rendre betalálnak, gyomron találom,
hátratántorodok és már érkezne is az ütésem.
–
Állj, állj – emeli fel ő a kezét, és én ostoba módon visszafogva
magam, megállok. Lehetséges, hogy itt játszom el az esélyem a győzelemre.
Kérdőn nézek rá, ő pedig csak vigyorog. – Sok ez már nekem, nincs kedvem hozzá.
Elfáradtam – motyogja és a tekintetét a bíróra emeli. – Feladom – jelenti ki.
Leesőben van az állam. Most mi van? Ezt még csak egy nehéz harcnak sem
mondanám, sőt! Velem járt a legjobban, én voltam a legjobb esélye arra, hogy
tovább jusson, ő mégis feladja? Hozzám lépve a vállamra teszi a kezét. – Majd
megérted, Jayden – közöli, kicsit mintha oktatni akarna. – Öreg vagyok én már,
ostobaság volt a részemről egyáltalán benevezni erre a tornára, de a célom
végül elértem – közöli, majd szépen, komótosan elballag. Kicsit rosszul érint
ez az egész, pont olyan, mintha adományozott volna nekem egy győzelmet. Nem
akartam adományt, kemény küzdelmek árán méltán kiérdemelt győzelmet szerettem
volna, és ez nem az volt. Sóhajtva várom meg, míg a bíró bejelenti, hogy én
nyertem meg a mérkőzést, aztán csatlakozom a többiekhez.
–
Hát ezt egész olcsón megúsztad, csajszi – vigyorog rám Tabea.
Bólintottam.
–
Minden rendben? – lép mellém Zen. Elmosolyodok, jól esik, hogy
ott áll mellettem, pusztán a tény melegséggel tölt el.
–
Fura egy fickó – morgom, és anyán töprengek. Miért van, hogy az
utóbbi időben egyre többen vonnak fel párhuzamot közte és köztem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése