Démonvadászok - 1. fejezet

Első fejezet

Makoto:

Zennkori Makoto. Ez lenne a becsületes nevem, szabadúszó zsoldos vagyok… Vagy testőr… Attól függ, hogy férfi vagy nő az illető. Apám mindig azt tanította, hogy nem szép dolog hazudni, de ha állandóan csak az igazat szajkóztam volna, valószínűleg felkopott volna az állam. Nem akarom szegény megboldogult apámat bántani, de szerintem ő is elkövetett 1-2 kegyes – vagy nem kegyes – hazugságot. Ne firtassuk, hogy ki mit követett el korábban.  Kicsiny falum… És mondhatnám, hogy ott születtem én, de ez nem így van. No, most őszinte leszek.

Csavargóként éltem, egy hontalan voltam. Apám halála után kellett valami megélhetést találnom. Ezzel nem is volt gond, viszont mindig is hiányzott egy otthon, ahol mindig lehajthatom a fejem. Hol egy családnál szálltam meg, hol szállodában, hol pedig a természet lágy ölén, fák tövében.

Beszéljünk talán egy kicsit a démonokról. Igen, még én sem tudom teljesen, honnan származnak, és hogy milyen formában léteznek, de valahogy mindig feltűnnek előbb-utóbb. Egy családot is démonok elől mentettem meg, volt ennek vagy három hete. Ők annyira hálásak voltak ezért, hogy megszállhattam náluk. Nem akartam a terhükre lenni, de ők kedvesen megmondták, hogy márpedig ide bármikor visszatérhetek. Szeretem ezt a falucskát. Nagyon kicsi falu, alig pár lelkes. Kikövezett kőlapokon közlekednek a helybéliek, és minden út elvezet valakinek a házához, vagy valamilyen boltba, avagy kocsmába, ahol most jelenleg én is tartózkodtam.

A pultos nem szereti az idegeneket, bajkeverőnek tartja őket. Legtöbb esetben mondjuk ez igaz is. Kulturált épületbe lép be a fáradt gőzt kiengedni vágyó egyén. A bejáraton belépve bal és jobb oldalt sorban egymás után padokat talál egymás után az ember asztalokkal. A magasan elhelyezkedő plafon tetején egy a képbe talán nem illő csillár lóg, de nekem nagyon tetszik. Bal kéz felé pedig kis ablakokat lehet megpillantani, ahol a falu gyönyörű képére láthat rá ember fia vagy lánya. És velünk szemben lehet látni a szélesen elhelyezkedő pultot, ahol a kiszolgáló felett gyönyörűen helyezkednek a tisztára mosott, különféle poharak fejjel lefelé lógatva. Én a pult közelében ülök jobb kéz fele, elől. Békésen kortyolgatnám a sörömet, amikor valaki megfogja hátulról a vállamat. A pohár is megáll a kezemben. Mielőtt kitérnék arra, hogy ki a kellemetlenkedő, előtte hadd térjek ki magamra, nehogy már ezt a lúzert írjam le előbb.

Jómagam tüskés hajat hordok, amelyek elől ágaskodva meredeznek az égbe, mindkét oldalt pedig sündisznó módjára apró tüskék díszítenek. Világosbarna színben pompázik. Egy téglalap formájú szemüveget hordok, amely mögött nagy szemem kékje helyezkedik el.  Mivel elég nagy a hőség, ezért egy vajszínű, háromnegyedes nadrágban merül ki a viseletem, amihez egy fehér pólót vettem fel, ami nyaknál kicsit ki van vágva, oldalát pedig bordó színű, szélén feketével kihúzott nonfiguratív minták tarkítanak. Nyakamban pedig egy krokodilfog lóg. Ne akarjátok tudni, hogy szereztem. Különleges ismertetőjelem, hogy a hátamon egy horribilis méretű kardot hordok, ami ezúttal le van mellém támasztva. Ezt nem vehette figyelembe kedves látogatóm, pedig intő jel lehetett volna neki. Na, nem baj. Nem fogom ilyen gyökér miatt használni a kardom, akire most rápillantok. Hát nehéz jó személyleírást adni erről az egyénről. Sötétkék szempár pillant rám az ugyanolyan színű, tüskésen hordott haj alól, amelyek kócosan lógnak a szeme felé. Száját, és majdnem a teljes arcát, egy fekete kendővel takarta el. Ujjatlan pólója harmonizált hajszínével és szemei kékjével. Bő, fekete nadrágot visel mindezek mellé, aminek oldalán egy vastag sötétkék csík fut végig. Hozzám hasonlóan ő is a hátán hordja a kardját, csak az övé nem olyan méretes.

–               Már régóta kerestelek! – mordul rám a mély, erőteljes hang.

–               Megtaláltál. Most örülsz? – bököm felé gúnyolódva.

–               Hamarosan megtudod, Makoto. Végre eldől, ki a jobb!

Nem sokat ad az etikettre, rögtön le akar sújtani rám a kardjával, de elkapom a kezét, majd mindenféle erőlködés nélkül sikerül megtartanom. Ő próbálja lejjebb nyomni kardját, de én elunom a dolgot, és beleirányítom a falba a kardot. Amaz kétségbe esetten próbálja kihúzni, de amikor rájön, hogy ez nem fog sikerülni, megpróbálja elengedni. Igen ám, csakhogy én a nyakláncom gyorsan lekapva a nyakamból odakötözöm a kezét a saját kardjához, és agyba-főbe verni kezdem. Miután végzek, elengedem a kezét, és pofán rúgom, hogy jómagam egy hátra szaltót vetek, de a folyamat közben elkapom a nyakát a nyakláncommal, és mikor földet érek, magamhoz húzva lefejelem. Ezután kirántom a falból a kardját, és felé szegezem azt. Két ijedt, és riadt szempár néz most velem szembe, aki már csak épp nem az életéért könyörög. De eszem ágában nincs megölni, ledobom mellé a kardját, és kisétálok az ajtó felé. Ilyenkor persze valamilyen oknál fogva megint megnő a pofi, és utánam ordít, hogy „Ugye, tudod, hogy még nem végeztünk?” Válasz nélkül jövök ki az ajtón.

Hogy egy kicsit lenyugodjak, úgy gondolom jobb, ha sétálok a faluban egyet. Az egész fallal van körbe övezve, és egy kapu nélküli bejárat fogadja az erre látogatót, amit két, meglátásom szerint közepesen képzett őr vigyázza a falu biztonságát. Na, épp hogy említettem ezt a helyet, arrafelé nézve egy elcsigázott, erősen ziháló alakot veszek észre. A két őr persze azonnal odarohan hozzá, és készségesen felsegíti. Ő mondani akar valamit, de az erős zihálástól még mindig nem tud megszólalni. Ijesztő a pillantása. Kétségbe esést látok rajta. Végre megszólal:

–               Azonnal… Segítsenek! Kérem!!! Veszélyben vagyunk! A falunk! Meg fognak mindenkit ölni! Könyörgöm!

Az ember már szinte sír. Nem tudom ezt tovább nézni, azonnal odarohanok hozzá. Fekete pólója szakadt, akárcsak nadrágja, ami rongyos. Mégsem tűnik annak a csöves fajtának. Tagba szakadt arca ellenére egy becsületes, törvénytisztelő állampolgárnak tűnik.

–               Mi történt jóember? – vágom oda azonnal a kérdést a vállát barátságosan megfogva.

–               A családom! A feleségem, a gyerekem! Oda fognak veszni! Kérem, segítsen rajtam! – ragadja meg a pólómat, és most már végképp kitör belőle a sírás.

–               Merre van az a falu? – teszem fel azonnal a kérdést, hogy minél gyorsabban közbe tudjak lépni.

–               A… A… Az erdőn keresztül… Kle… Kle…

–               Klerian! – fejezem be a férfi mondatát, és mielőtt elrohannék, még a férfi felé fordulok – Ne aggódjon! Nem fog odaveszni a családja! Adjanak neki élelmet és folyadékot, és azonnal fektessék le! – kiabálom az őrökre és már futok is.

Az erdő veszélyes lehet, hiszen számtalan teremtménnyel összefuthat az ember, még akár egy démonnal is. De kellett is nekem megszólalnom! Rögtön három egyforma, vékony ember formájában köszönt rám az átok, akik amolyan zombiként dülöngélnek felém közeledve három különböző irányból. Mozgásuk hamarosan megélénkül, az egyikük, amelyik velem szemben volt eddig, az most rám vetődik, és a földre dönt, szerencsére azonban könnyen lerúgom magamról, de már jön is a másik, aki nyakláncomat akarja fegyvernek használni, fojtogatni kezd vele, miközben a másik a gyomorszájamat üti. És még a fegyverem se használtam, nem szép befejezés. De ha kiszabadulok, akkor sem fogom. Ezekre pazaroljam? Inkább meghalok! Ha már szóba hoztam, apám mindig mondta, hogy fiam, bizony a büszkeséged fog egyszer a sírba tenni. Nagyon reménykedek benne, hogy nem lesz igaza, és remélem, hogy ti is ebben bíztok. De most légy okos! Két gyenge démon épp az életem próbálja kioltani, és szégyen bevallanom, de eddig sikerrel. A szerencse olykor hatalmas szerepet játszik a dolgok kimenetelében, és mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy sikerül úgy rátaposnom a lábára, amitől jajdul is ám egy fülsüketítőt. Jó magam pedig térdre rogyok levegő után kapkodva a nyakamat tapogatva. Huh, ahhoz képest, hogy én gyenge démonoknak tituláltam őket, ennek az egynek roppant erős szorítása volt. Kezdek egyre mérgesebb lenni. Épp egy falut kéne megmentenem, és pont most kell, hogy megtaláljon ez a három szerencsétlen. Ilyet még nem basztam. Aztán lehet, hogy ezek a hülyegyerekek is azon falu felől szúrtak ki engem. Remélem, hogy így van, mert akkor már nem lehetek messze. Őnekik is leesni látszik, hogy ellenem többre lesz szükségük, és ezúttal két oldalról fogtak le engem. A harmadik már épp ütni kezdene, de akkor hatalmas méreg uralkodik el rajtam, és ez engem mérhetetlenül erőssé tud tenni. Meglendítem a testem, és viszem mindkettejüket magammal, mígnem belefejeltetem őket egy fába. A harmadik próbálna hátulról leütni, de ekkor a fának rugaszkodva egy hátra szaltóval mögé kerülve lerúgom. Úgy látom, hogy nem tudnak felállni ahhoz, hogy harcoljanak, úgyhogy nem törődve sorsukkal tovább szaladok. Ha Nostredamusé nem is, de az én jóslatom mindenképp beigazolódik. Valóban itt vagyok a faluban. De amit látok, az felülmúlja minden képzeletemet. Ha azt mondom, hogy mindenhol csak a pusztulatot, és romokat lehet látni, még az sem fejezi ki teljesen, ami most a szemem előtt van. Hallom a fájdalmas jajgatásokat, sikolyokat, segélykiáltásokat! Még fel sem ocsúdok a látványtól, rögtön szárnyas szörnyetegek próbálnak megtámadni engem. Ennek már a fele sem tréfa! Azonnal kardomért nyúlok, és az elsőt könnyedén ketté hasítom, míg a másikat elkapom a farkánál fogva és egyik házba hajítom bele. Szerencsére már üres volt az a ház ebben a pillanatban. Ahogy beljebb haladok, látom, hogy egy lány harcol a démonokkal. Itt már találkozni lehet hasonlókkal, amiket én is legyőztem nemrégiben. Sötétbarna hajú, szépséges teremtés, és itt ne a démonra gondoljatok! Fekete, könnyű anyagból készült nadrágot visel, és egy fehér ing, amiből kicsit kilátszik a dereka. Hm, tényleg szép teremtés, és biztosan elmélyednék még benne, és igéző barna szemeiben, és ugyanolyan színű hajában, amely lágyan omlik a vállára, de látom, hogy nincs a helyzet magaslatán. Hátán egy fehér hátizsák, amin tisztán lehet látni a vörös keresztet. Minden bizonnyal a bajba jutottakon jöhetett segíteni. Harca a pusztakezes harcokban merül ki leginkább, egy tőr a fegyvere mind e mellé. Sajnos nem is jut vele sokra, a két démon lefogja szélről, egy ilyen gyíkfejű repülődémon pedig egyenesen bele akar repülni. Azonnal felszínre hozom kardom képességét és egy lángcsapással oda csapok az orruk elé úgy két centivel a karddal, így a démon belerepült egyenesen a lángomba, és mondhatni, hogy a pokol tűzén égett el. Remélem, hogy oda jutott, ahová való. A másik kettő ettől aztán úgy megijed, hogy azonnal elengedik a legyengült lányt, és eszeveszett rohanásba kezdenek, szinte az életükért futnak.

–               Hééé! Hova futtok?! Legalább egy-két ütés erejéig harcolhatnátok! Gyáva férgek! Csak egy védtelen nő ellen vagytok erősek? – ordibálok magamból kikelve, és minden bizonnyal utánuk csapnék, de azonnal kapcsolok, hogy most vannak itt fontosabb dolgok is. Hadd örüljenek nyomorult életüknek, majd megkapják méltó büntetésüket. – Jól vagy? – kérdezem meg kezemet a vállára téve.

–               Túlélem, köszi! – válaszol kérdésemre. – Ha nem jössz, nekem annyi! Hálásan köszönöm!

–               Igazán nincs mit! Szabad tudnom a neved?

–               Jayden Pristen – mosolyog rám a bemutatkozás után.

–               Én Zennkori Makoto vagyok. Ööö…Testőr! – köhintek egyet zavartan.

–               Én pedig vadász vagyok, gyógyító. Eredetileg nem ide indultam a csapatommal, de itt rekedtünk, és harcra kényszerültünk.

–               Mégis kik lehettek ezek? Honnan jöhettek? Miért bántottak ártatlan embereket? – kérdem tőle.

–               Ezt én sem tudom pontosan. Egy agyatlan állatnak mindegy, hogy mit öl meg. Vagy talán félnek a haláltól. Hallottam, hogy némelyikük kicsalogatja a helyi vadászokat, és a többiek meg lemészárolnak mindenkit. Ha kíváncsi vagy még valamire, még elmondhatok ezt-azt, de most segítsünk a többieken.

Egyetértően bólintok. Kutatunk a házak között, amikor egyszer egy hangot hallok. Bizonytalan, félelemmel teli kiabálás. Egy nő hangját hallom, amint egy férfi nevét üvölti. Ha jól értem, Mark. Azonnal a hang irányába megyek, és a romok alól csakugyan egy nőt, és annak bájos kislányát segítem elő.

–               Hol van a férjem? Hol van a férjem? – ordítja rángatva a pólómat rettenetes sírás közepette. Ekkor eszembe ötlött a férfi.

–               Talán nem egy fekete szakadt póló volt rajta? Az én falumba jött, és így jutottam el önökhöz!

–               Hát sikerült neki? – A fájdalom könnyeit az örömkönnyek váltják fel. – És mondja csak, uram, ugye jól van?

–               Semmi kétsége ne legyen efelől. A falunkban biztonságban van, és el is fogják látni. Hamarosan újra láthatják egymást  - nyugtatom meg egy mosoly kíséretében. – Jaylen! Gyere gyorsan, segíts rajtuk is!

–               Máris ott vagyok! – válaszol vissza.

–               Most már minden rendben lesz hölgyem.

–               Vigyázzon, ön mögött! – mutat az ujjával a hátam mögé, mire egy farkasszerű démon ugrik felém.

Könnyedén elállok előle, majd seggbe rúgtam. Elég mókás jelenetsor játszódik le ettől, megszámlálhatatlanul sokat borulva újra felém villogtatja éles fogait, és újra nekem ugrik, ám ekkor Jaylen ügyes mozdulattal végig hasítja a hasát, így az orrba verésem már csak kegyelemdöfés volt neki.

–               Kösz, ez ügyes volt! – dicsérem meg.

–               Nagyon szívesen! – emeli fel a hüvelyk ujját.

Egy darabig csak nézzük egymást, amikor a távolból többen érkeznek. Néhány férfi, és egy vörös hajú lány, aki első látásra megigézett engem. Mindig is bolondultam a vörös hajért, de ez a lány még közülük is kiemelkedik. Azonnal megtetszett nekem. Rögtön ez a lány ugrik oda Jaylenhez.

–               Nem késtünk el, Jayden? Ne haragudj, de rengeteg démont kellett út közben likvidálni! – kér bocsánatot az említett lány, de Jayden a haragnak egy szikráját sem mutatja, sőt, még mosolyog is.

–               Megoldódott a dolog. És nem fogok haragudni, ha hoztatok egy kis teát.

Erre felszalad egy kicsit a szemöldököm. Érdekes kis társaság. Talán a barátai? Milyen jó is lehet az. Egykoron nekem is voltak barátaim, de útjaink elváltak még régebben. Leírni sem tudom mennyire hiányoznak. Nagyon szomorú lettem belül erre, de ezt kívülre sikerült elpalástolnom szerencsére. Már épp arrébb állnék, amikor Jaylen mosolyogva utánam kiált.

–               Várj! Hadd mutassam be a többieket!

Kár tagadnom, igazán jól esik nekem ez most legbelül, hogy nem akarja, hogy elmenjek. Hát jó, örömmel megismerem őket, sőt hátha tudnak valamit ezekről a titokzatosan előbukkanó lényekről valamit.