Démonvadászok - 2. fejezet

Második fejezet

Jayden:

Tabeára mosolygok.

–                    Megoldódott a dolog. És nem fogok haragudni, ha hoztatok egy kis teát! – mondom, mire ő a táskájában kezd kotorászni. Annyira figyelem minden mozdulatát, hogy egy rövid pillanatra megfeledkezem a megmentőmről. Persze lehet, hogyha ez egyszer apára hallgattam volna, akkor nincs szükségem a fiú segítségére, akit… Hogy is hívták? Jaj, az átkozott memóriám! Zen… Zen… Ah, Zen és pont. Tehát megmentett, pedig mikor elindultam, még nem is gondoltam, hogy ennyire komoly a helyzet.

Idegesen ácsorogtam a kapuban, hátamon az elsősegély táskával, jobbomon Veronnal, a balomon Freddel, és egyáltalán nem értettem, apa min problémázik megint. Miért nem indulhatunk el végre? Mi az, hogy egyedül és kíséret nélkül nem mehetek? Vadász voltam, igaz még csak fél éve, de akkor is az voltam, méghozzá teljes jogú! Ha akarom, meg tudom védeni magam, és ki ne akarná, ha az élete a tét? Évfolyam elsőként végeztem, még úgy is, hogy semmilyen különleges képességem nem volt, vagyis harcászati szempontból előnyös nem. Mert hát gyógyító voltam, ami ugye azt jelenti, képes voltam emberek kisebb-nagyobb sérülését helyrehozni, viszont itt be is fejeződött a dolog, mert annak ellenére, hogy a többi hozzám hasonló képességű önmagán is tudta alkalmazni ezt a remek adományt, én magam nem. Soha nem töprengtem el rajta, miért így van, csak elfogadtam, és pont. Csak mostanában kezdett zavarni, mióta apa egyre kevésbé akart kiengedni a támaszpontról, ahol szerinte tökéletesen biztonságban voltam, és ha teheti, bezárat a gyengélkedő falai közé, de minimum Carlsea városába. Szerencsére nem tehette, mert Heissa mester, akinek a hatáskörébe tartoztam, fütyült gyermekkori jó barátja, de egyben felettese kérésére. Apa sem volt mindig ilyen óvatos, volt, hogy annak ellenére, hogy még csak tanuló voltam, elengedett a bátyámmal, D’Lei-jal kisebb küldetésekre. Most meg, hogy már vadász vagyok, meg akarja tiltani. Talán öregedett, és kezdett jobban ragaszkodni hozzánk, talán csak aggasztó híreket kapott, mert azt mindenki érezte a zsigereiben, hogy valami változik, és a világ új irányba fordul, de hogy jó, vagy rossz-e, az még nem dőlt el. Eme gondolataim közben felemeltem a fejem, és apám egyik beosztottja szaladt felénk eszeveszett tempóban. A nő vörös haja csak úgy lobogott a szélben, és mozdulataiból kitűnt, hogy életében igen keveset mozgott.

–               Jayden kisasszony! – rikoltozta már messziről, engem meg kirázott a hideg. Hányszor kell még elmondanom, ennek a banyának, hogy ne kisasszonyozzon? – Jayden kisasszony!

–               Mi van már? – morogtam, de úgy döntöttem, elé megyek. Hát megtett vagy három lépést, míg én huszonötöt, és meglepte, mikor megálltam előtte. – Igen Olga? – sóhajtottam.

–               Az édesapja arra kéri, hogy…

–               Prinsten mester meggondolta magát! – szólalt meg mögötte Heissa mester, és ő némileg morcosan fordult oldalra.

–               De… De… - hápogott.

–               Golden engedélyt adott! Nyugodjon bele Olga! – tromfolta le azonnal Heissa a nőt. Annak ellenére, hogy hatvan felé járt, és rövidre nyírt haja már javában ősz volt, akárcsak kecskeszakálla, igen délcegen és daliásan magasodott az irodakukacnak beillő Olga fölé.

–               De a kisasszony még… Még… - Ha azt mondja, gyerek vagyok, megölöm! Komolyan! – Kislány! – Kész! Ez még a gyereknél is rosszabb!

–               Ő az egyik legtehetségesebb gyógyító, és évfolyamelső volt, nem hiszem, hogy illetné efféle megszólítás! – mordult fel mesterem. Hálásan pillantottam fel rá, és szürke szemeiben némi türelmetlenséget véltem felfedezni.

–               Baja eshet – sipítozott tovább Olga, és arra gondolta, hogy minden türelmem, tiszteletem, és higgadtságom ellenére is sarkon fordulok, és otthagyom.

–               Tabea és Ted majd utánuk mennek. Bő három óra az út, lesz idejük beérni őket! – próbálta nyugtatni őt Heissa. Tiszta jó, Tabea még fiatalabb is nálam, de ő szabadon mehet küldetésekre, csak én nem. Jó, ő valami hihetetlenül bánik a tűzzel, és roppant tehetséges is, Ted meg… Hát az ő képességei… Elindultunk végre, a mester elbúcsúzott, és a gondjaimra bízta két tapasztalatlanabb társam. Úgy vettem észre, hogy Veron és Fred kissé feszélyezve érezték magukat abban a pillanatban, mikor kiléptünk a város biztonságos területéről. Pedig az északi oldalon húzódó erdőben többé-kevésbé még biztonságban voltunk, hiszen annak végén álltak még őrtornyok, az esetleges behatolók ellen, de erre eddig soha nem volt példa. Már arra, hogy bárkinek eszébe jusson megtámadni Carlseát. Meleg volt, talán túlságosan is, ezért nem örültem, mikor az árnyékot adó lombok közül ki kellett lépnünk a tűző napsütésbe, ráadásul egy óra után a sziklás kanyonban ballagtunk, és a meredek sziklafalak között még a levegő is megszorult, fülledt, áporodott, és kellemetlen légkör kísért bennünket az elkövetkező két órában. Itt talán jobban kellett volna figyelnünk, de minden épeszű ember tudta, hogy nincs az a jó célzó, aki a tetejéről eltalálna bennünket. Soha még egyetlen támadás sem ért itt senkit, mert annyira valószínűtlenül nehéznek tűnt az egész. Így volt ez most is, mégis fellélegeztünk, mikor végre kiléptünk és a friss szellő csapott meg bennünket. Csakhogy ez a szél füst és vér szagát is hozta magával. Nem így kellett volna lennie! Megtorpantunk. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem, tekintetem a falut kereste, de csak romokat és füstöt talált. Egy kisfiú szaladt a kanyonba vezető úton, és mögötte három nyúlánk alak. Vér csorgott kardjukról, és gyáván a lehető legkönnyebb prédát választották.

–               Veron, hozz erősítést! – utasítottam a lányt, én pedig Freddel karöltve indultam a gyermek megmentésére. Gyorsan felkaptam a fiúcskát, és átcsusszantam vele a démon lábai között, majd eleresztettem, és felugorva a lábszáramra erősített tőrömmel keresztülszúrtam a démon homlokát. A földre érve felmértem a helyzetet. A legtöbben a főutcára igyekeztek kijutni, a démonok pedig pontosan ott várták őket. A fiúcskára néztem. Menj a kanyonba! – javasoltam neki, mert ez tűnt az egyetlen biztos útnak.

–               Jayden, ketten nem… - kezdte volna Fred, és tudtam, hogy ő is csak a gyógyítói képességeire hagyatkozhat, akárcsak én, és arra, amit az önvédelmi órákon elsajátított. Nem ez volt a legjobb felállás, de nem nagyon maradt választásunk. Egyetlen vadász sem szalad el, ha ártatlanok vannak veszélyben.

–               Tabea és Ted úton vannak – biztattam őt és önmagam egyaránt. Tudtam, hogy ez egy nagyon rossz ötlet, de belevetettük magunkat a csatába. És hát így esett meg, hogy a démonok elkaptak, és szerettek volna ízekre szedni, de Zen… (akárki), megmentett.

Mohón iszogatom a teát, mikor rádöbbenek, hogy a srác épp lelépni készül. Lenyelem az utolsó kortyot, és utána kiáltok.

–               Várj! Hadd mutassam be a többieket! – Megáll, megfordul, és a társaim is körénk sereglenek. – Srácok, ő itt Zen… - Mind várakozva néznek rám. Tabea szemében már a káröröm bujkál, és azt hiszem, nehezen tudja visszatartani a nevetést. Ted hozzám lépve megveregeti a vállam.

–               Semmi baj, Jayden, tudjuk, hogy a nevek memorizálása nem az erősséged! – húz, én pedig a vállába bokszolok. Majd bűnbánóan nézek Zen-re (akárhogy is hívják teljes nevén).

–               Ne haragudj, de elfelejtettem a neved – ismerem el lehajtva a fejem.

–               Ne vedd magadra, ezt mindenkivel eljátssza – legyint Tabea. – Engem három hónapig vörösnek hívott. Tedet majd fél évig erőelszívó csávónak – magyarázza még.

–               Zennkori Makoto – mutatkozik be újra a fiú.

–               Mondtam, hogy Zen… - morgom az orrom alatt. Megalázó ez a gyengeségem, és sokszor sértőnek is hathat a másik félre, pedig nem szándékos.

–               Jaa, három betűt megjegyeztél, csak van még húsz másik! – horkan fel barátnőm. Sóhajtok.

–               Nos, Zen… - Mi is volt? – Merre tartasz? – kérdezem Zen (akárki), vigasztalóan megfogja a vállam, ebből arra következtetek, nem igazán haragszik rám, ami azért jó hír.

–               Nincs semmi gond, ne szégyelld magad. Hívj, ahogy jól esik. Úgy sem volt még becenevem – mondja kedvesen, én meg teli szájjal Tabeára vigyorgok, majd nyelvet öltök rá, miközben Zen (ne firtassuk tovább a nevét) folytatja. - Nos.... - köhint egyet, majd igazít egyet szemüvegén és belekezd. - A falunkba egy férfi érkezett azzal, hogy démonok támadták meg a falut. Ismertem merre van, és azonnal odasiettem. Útközben vékony dongájú, de nagyon erős démonok támadtak. Egyszerűen hihetetlen, hogy a nyeszlett testük mekkora erőt rejtett. Aztán végül a faluba értem, és ott Jaydennel együtt elhárítottuk a veszélyt. Nem tudok többet mondani, ennyi történt. Sok családot sikerült megmenteni.

–               Úgy ám! – bólogatok, bár ez inkább az ő érdeme volt. Tekintetem Tabeáéba fúrom. - Látod! Van, aki megért, és nem piszkál azért, mert három betűt tudtam csak megjegyezni a nevéből! – Zenbe karolok.

–               Tudod te, milyen gyerekes dolog a nyelvöltögetés? – kapcsolódik be a szekálásomba Ted is. Esküszöm, ezek ketten csak ezért jöttek.

–               Legalább annyira, mint a szekálás – morgom, aztán Zenre mosolygok, aki mozdulatlanul tűri, hogy rácsimpaszkodtam. – Nagyon jó fej vagy! Ha nincs más dolgod, gyere velünk!

–               Hát nem is tudom… - komorodik el a tekintete, ami fele annyira se áll jól neki, mint ha mosolyog, bár azt még nem láttam tőle. – Nem is igazán tudom, mit mondjak most…

–               Gyere légyszives, megmentetted az életem, a minimum, hogy valahogy megháláljam!

–               Mondjuk úgy, hogy megjegyzed a nevét – morogja Tabea, én pedig nem bírom tovább, és hozzávágom a kulacsom, amit villámgyorsan kirántottam a helyéről.

–               Gonosz vagy, és elveszed szegény Zen kedvét! – dohogom, aztán a fiú felé fordulok. Igyekszek a szemüvege mögé látni. – Figyi, azt mondtad, testőr vagy, nekünk meg kellenek a jó emberek! Abból, amit láttam, jó vagy, úgyhogy simán vadász lehetnél! Nincs kedved megpróbálni?

–               Meg vagyok illetődve most... még sosem tartoztam eddig sehová. Régen... voltak barátaim... de mára... nem tudom, merre lehetnek... Ha nektek szükségetek van rám, én szívesen felajánlom a szolgálataimat! – mondja újra szomorkásan, amiből arra következtetek, hogy a barátai a múltban valamikor elkerültek mellőle, és ezért ennyire magányos. Mert magányos, az látszik.

–               Na, akkor, ha szeretnél olyan emberekhez tartozni, akik a neveted sem tudják megjegyezni, akkor… - Egy vízsugár tarolja le Tabeát, amin én jót derülök, és hálásan nézek a feladójára, Fredre.

–               Fejezd be, mert elijeszted szegény srácot! – morogja ő, és ebből egyértelművé válik, hogy nem nekem akart segíteni, csak ő is úgy látja, hogy szükségünk lenne Zenre. Egy lángcsóva elől ugrik el.

–               Ó a francba! – sóhajtok. Ezek ketten állandóan összekapnak, aztán meg nagy gőzfelhő a vége. Zenhez fordulok. – Légyszi ebből ne vonj le téves következtetéseket, nem vagyunk teljesen őrültek, vagyis a java részünk nem az, csak ezek ketten! – mutatok a cívódókra, akik közül Fred megint mögöttem keres menedéket, miközben Ted megpróbálja lecsendesíteni Tabeát.

–               Szerintem Tabeára hatványozottan igaz, hogy ne játssz a tűzzel. Én is tűz képességű vagyok egyébként ne aggódj, kevés dolog tud engem megijeszteni és azok nem ti lesztek, és ezt nem megbántásból mondom – közli velünk Zen. Szélesen elvigyorodok, és lehajolok egy lángcsóva elől.

–               TED! – mordulok a srácra. Már rég ki kellett volna ütnie. Aztán a mögöttem bujkálóra. – Miért húzod fel, ha nem tudsz vele lépést tartani? – Ő a vállát vonogatja, én pedig újra Zenre irányítom minden figyelmem. – Ennek örülök, mert ahogy láthatod, eléggé dilis bagázs vagyunk, de bármikor számíthatunk egymásra, és szerintem ez a lényeg! – osztom meg vele nézeteimet. Ő sóhajt egyet.

–               Hát jó! Akkor mutatok nektek én is valamit – közli, mire hatalmas kardja narancssárgás lángba borul, amitől Tabea azonnal felhagy a harccal. Zen pedig teljes erejével a földre súlyt a katanával, és kb. 300 méter távolságig megreped a föld is egy kicsit, és tűz fut végig rajta, majd a többiekre néz. - Ez vár rátok is, ha tovább cseszegetitek Jaydent!

–               Helyes, helyes! – bólogatok, és megint belé karolok, persze azt azért megvárom, hogy eltegye a fegyvert. – Végre valaki, aki a pártom fogja, és nem idegesít! Tetszel nekem, komolyan! Szeretni foglak! – Tabea felvinnyog, én pedig felhúzom a szemöldököm. – Most ebben mi kivetnivalót találsz?

–               Hogy mondhatsz ilyet neki? Szegény csávó mérföldekre fut, ha rögtön első nap szerelmet vallasz neki!

–               Nem vallottam szerelmet, nem is fogok soha, senkinek! – Az ostobáknak való! – Csak azt mondtam, szeretem! Mint téged meg Tedet, nem, őt jobban, mert nem húz fel! Ugye nem veszed sértésnek!

–               Nem-nem! – feleli zavartan Zen, én pedig az eddigieknél is elégedettebben mosolygok. Végre valaki, akit nem zavar, ha gyerekes vagyok. – Induljunk! –javaslom, és a csapat végre összeszedi magát. Zen, új barátunk végül velünk tart, aminek nagyon örülök, az okokat pedig ne részletezzük!