Démonvadászok - 10. fejezet

Tizedik fejezet

Jayden:

A támadás rengeteg dolgot megváltoztatott. Apa kénytelen volt egy csomó új intézkedést bevezetni, a versenyzők védelme érdekében. Carlsea védőpajzsát, amit már isten tudja, mióta nem használtak, felvonták, ha valaki be akart jutni a városba, csak az északi oldalon lévő kapun át juthat be bárki is, és elég komoly átvilágításnak vetik alá. A versenyzőket egy épületben szállásolták el, és folyamatos őrség vigyáz rájuk. Most is, miközben én az ablaknál állok, és a szemközti épületet figyelem, ahol a többiek vannak. Én nem mehettem. Apa ragaszkodik hozzá hogy vele és D’Leijal maradjak. Ránk is őrök vigyáznak, akárcsak a többiekre, és ha őszinte akarok lenni, kicsit morbidnak tartom ezt az egészet. Olyan harcosokat védenek teljesen átlagos vadászok, akik egymaguk képesek lennének elbánni összes őrzőjükkel, de apa szerint szükség van erre. Hogy a többi város lássa, nem szabad prédaként bánunk a legjobb harcosaikkal. Fázom, pedig egészen jó az idő, és ez az érzés valahonnan belülről fakad, mint mikor beteg lesz az ember, vagy fél. Megrázkódom, ahogy végigfut rajtam a hideg, és felemelem a plédet, ami a fotelben pihen. A vállamra terítem, és nézem, ahogy Tabea, Ted és Zen az új szállásuk felé haladnak. Viccelődnek, és Ted valamit hadonászva magyaráz, amin a többiek nevetnek, aztán elnyeli őket az épület. A csuklyás ismeretlen is ott ténfereg a lépcsőknél, és őt is elnyeli a ház, tucatnyi ember, harcosok, olyan erősek és különlegesek, hogy a városaik rájuk merték bízni a jó hírüket. Sóhaj szakad fel belőlem, és benne van minden keserűségem, és bánatom. Már nem vagyok biztos benne, hogy az első ötben végzek, de ami ennél is jobban aggaszt, már rég nem érdekel a verseny. Egyre inkább az munkál bennem, hogy ki tehette, és miért. Féltem apámat, és féltem a városunk lakóit, azokat, akiknek nincsenek képességeik, és harci tudásuk, és nem akarom, hogy bajuk essen. Hallom, ahogy közeledik, és ez megnyugtat.

–               Mit csinálsz itt Baby? – kérdezi a bátyám, s megáll mellettem.

–               Csak töprengek – vonom meg a vállam, és bár nem ellenőrzöm le, de érzem a tekintetét a profilomon. Én a várost bámulom. Szürke fellegek tűnnek fel a horizonton, és mint valami baj előjele közelednek hozzánk.

–               Min? – kérdezi D’Lei, és tenyere végigsiklik a karomon. – Eléggé aggasztó dolgok lehetnek az ábrázatodból ítélve.

–               Szerinted ez csak az előjáték volt? – kérdezem, és az ablakban látom visszatükröződni a szemében felcsillanó értetlenséget. – A támadás. Valami más előszele volt?

–               Tényleg ezen töröd a fejed? – érdeklődik, hangjában értetlenséggel.

–               Igen, mert semmi logika nem volt benne, egy csipetnyi sem, és… Minden jobb harcos itt van, persze zseniális lett volna, ha ezzel a mérgezés trükkel ki tudják iktatni a nagy részüket, de valóban ennyire naiv lehetett, aki kitervelte? Mert én nem hiszem, szerintem ez valami egészen másról szólt – ismerem el, és végre ránézek. Ajkába harapva figyel engem, aztán lassan, mintha minden szót meg kéne gondolnia, amit kiejt, szólal meg.

–               A francba Baby, kezdesz felnőni – morogja kelletlenül. – Régen soha nem foglalkoztál ilyen dolgokkal, akkor egyszerűen elfogadtad volna, amit mondanak, de te töprengsz rajta, aggódsz a többiekért, és… Szerettem volna, ha még legalább egy kicsit a babym maradsz – mosolyodik el.

–               Az vagyok – közlöm, mire ő elneveti magát.

–               Nem, Baby, már nem – rázza közben a fejét, aztán hirtelen és minden előjel nélkül vált. – Igazad van. Apa sem hiszi, hogy ez a mérgezésről szólt. Vagy az erőinket akarták felmérni, és elszámolták magukat, vagy… Az egyik azt mondta, egyesíteni akarja az öt kristályt.

–               Hiszen apa is ezt akarja, akkor nem értem, mi okuk rá, hogy megtámadjanak – kotyogok közbe, mialatt odakint elered az eső. Hallom, ahogy a cseppek az ablakon kopognak, és azt is, ahogy az ereszben szomorkás dallamot játszanak.

–               Mert apa csak az országokat szeretné közelebb hozni egymáshoz, és mert ha szövetségre lépnek, az ellenségeink könnyedén alul maradhatnak, de ha megakadályozzák a békét, ha ők megszerzik mind az öt kristályt, elveszünk – ismeri el sötéten D’Lei.

–               Hát annyira fontosak ezek a kristályok? Úgy értem, semmit sem csinálnak, csak vannak. Mi értelme?

–               A kristályok felerősítik azoknak a képességét, akik az elemhez tartoznak. Ezért nagyobb Zen és Tabea ereje itt Carlseában. Ted ereje is megsokszorozódna Lisburyben és a tiéd is Lottéban. Ha az ellenségeink begyűjtik a kristályokat, megnövelhetik erejüket – töpreng a bátyám, és egy pillanatig sem kételkedem a szavainak komolyságában. – Tudod, kit láttam harc közben? – kérdezi hozzám fordulva. – Meissát.

–               Meissát, aki embervadásznak nevezi magát? – érdeklődök hüledezve. Halkabbá válik a hangon. Ő bólint.

–               Úgy tűnt, ő vezeti őket, tudod, hogy ez mit jelent, ugye? – bólintok. Hogyne tudnám? Van valaki, aki képes összefogni az ellenfeleinket, akik eddig inkább magányos farkasok voltak, és mint ilyen könnyű préda, de ez a démon, aki Galdor leszármazottjának mondja magát, képes összefogni őket, a vezérük, ha úgy tetszik. – Apának nem maradt vesztegetni való ideje, ha meg akarja védeni a civileket. Úgyhogy bármennyire fáj is, nem várhatom meg a versenyt. Reggel indulok.

–               Mi? Miért te? Hová? – kérdezem a fejem felkapva. Nem a versenyről van szó, már régen nem és ha őszinte akarok lenni, annyira már nem is érdekel, de ezt talán már kifejtettem. D’Lei nem mehet Meissa után, mert az a férfi egy őrült, egy gyilkos, egy átkozott… - Miért te? – teszem fel újra a kérdést. Testvérem csak mosolyog és magához von, én pedig szorosan átölelem, miközben ő a hajamba csókol.

–               Mert én elég erős vagyok, és mert apa bennem megbízhat. A vízkristály országába megyek, apa elsőként az ő vezetőjükkel akar beszélni. – Szorosabban ölelem. – Nyugi Baby, ez is csak egy küldetés!

–               Tudom – motyogom, miközben egyre szorosabban ölelem át, és különös, kellemetlen érzésem támad. Nincs rá magyarázat, sem jó szó, oka se nagyon, mert az is tény, amellett, hogy Meissa nagyon veszélyes, hogy a bátyám isten adta tehetség. Mégis ez a rossz érzés kísér végig egész éjszaka, és még hajnalban is ott van, mikor D’Lei elbúcsúzik, és útnak indul. Az ablakomból nézem végig, ahogy csonka csapatával elindul a kapu felé. Tompa vagyok, és jócskán elbambulok, nem csoda hát, hogy nem veszem észre a nyíló ajtót. Szerencsére barát érkezik, mert ellenkező esetben komoly bajba kerülhetnék.

–               Szia – köszön rám Zen, és összerezzenek a hangja hallatán. Nem azért, mert nem kellemes, hanem mert teljesen elméláztam.

–               Szia – hagyom rá kedvetlenül.

–               Zavarlak? Visszajöjjek később? – kérdezi azonnal. Elmosolyodok, de csak röviden.

–               Nem, ne haragudj, csak… - megvonom a vállam. – Rossz a kedvem.

–               Miért?

Hát mert a bátyám elment, és az a kellemetlen érzés itt maradt velem.

–               Ma van a nagy nap, felkészültél? – érdeklődik Zen azonnal túljutva a meglepettségén, és nagylelkűen figyelmen kívül hagyva az én ostoba viselkedésem.

–               Biztosan – vonogatom tovább a vállam. Most az ő döbbent és értetlen arca tükröződik az ablak üvegében, mint ahogy éjszaka D’Leié.

–               Baj van? – tudakolja meglepően jó érzékkel. – Vagy én… Ha gondolod…

–               D’Lei megint elment, és nem lesz ott a versenyen… - morgom, ez legalább némiképp magyarázat. Az értelem fénye gyúl szemében.

–               Sajnálom – közli együttérzően a vállamra ejtve a kezét. Kézfejére csúsztatom a saját tenyerem, és ez jó érzéssel tölt el. Szeretem, ha mellettem van, ha figyel rám, még akkor is, ha mindent észrevesz, ha megérint, vagy egyszerűen csak láthatom. Lehetséges volna, hogy beleszerettem? Az ablakhoz lépek, és a hideg üvegnek támasztom a homlokom.

–               Azt hiszem, ez a verseny merőben más lesz, mint a többi. Óvatosabbnak kell lennünk, mint eddig – morgom az orrom alatt, nem biztos, hogy ő is hallja. Megfordulok, és a keze lecsúszik a vállamról. A szemébe nézek, igyekszem a legmélyére látni, mert a szem a lélek tükre. Ha valóban így van, akkor Zen a legjólelkűbb ember a földkerekségen, mert soha nem láttam még ennyire tiszta és ragyogó tekintetet. Mosolyt csal az arcomra. – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, jó? – kérem, és talán ostoba egy kérés, de van, hogy az embernek ki kell mondania, ami a szívét nyomja.

–               Ne aggódj értem! A te szép szemedért bármire képes vagyok – mosolyodik el ő is és tenyere az arcomra csúszik. Állom a tekintetét, és jól eső melegséggel tölt el.

–               Széltoló – morgom neki, de azért elégedett vagyok, mert bár több volt a bók a szavaiban, mint az ígéret, de mégiscsak megígérte. Kopognak, s bár engedélyt nem adtam, hamarosan édesapám lép a szobába. Zen a lehető legudvariasabban köszönti, amit ő szűken viszonoz csak. Megdöbbentő a változás, ami az utóbbi napokban végbement rajta. Az aggodalomtól öregebbnek tűnik, a nagy tehertől görnyedtebbnek, pedig ugyanúgy néz ki, mint mikor Zen megérkezett.

–               Jayden, jelen körülmények között szeretnélek megkérni, hogy a szokásosnál is óvatosabb légy ezen a versenyen – kér, és én ahelyett, hogy felpaprikázódnák, megsajnálom őt, és rábólintok. Szó nélkül, ellenvetés nélkül. – Makoto!

–               Igen, uram!

–               Hivatalos megbízást kapsz – közli apa, mire Zennek felcsillannak a szemei, nekem pedig feltehetőleg kifut a vér az arcomból. Ösztönösen a mellettem álló keze után kapok, és szorítom, amennyire tőlem telik. Persze ezt ő meg sem érzi. Mi neki az én csenevész testi erőm? – Nekem nem lesz rá módom a hivatalos elfoglaltságaim okán, de nem szeretném őrizetlenül hagyni. A mai naptól Jayden testőre vagy. Abban a pillanatban, hogy elhagyja ezt az épületet, te felelsz érte, míg vissza nem tér ide. Persze, csak ha elvállalod.

–               Örömmel uram – hajt fejet Zen. – Hiszen eddig is ezt tettem – teszi hozzá félmosollyal. Apa átvág a szobán, és előttem megállapodva megölel, majd homlokon csókol.

–               Értsd meg Jayden, szükség van erre! Tudom, hogy gyűlölöd, ha más teszi kockára érted az életét, de a lányom vagy! Nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki elraboljon, és veled zsaroljon, mert bármit kérne, megtenném! – ismeri el, és érzem, ahogy könnyek szöknek a szemembe. Kezei közé fogja a fejem, és a szemembe néz. – Meghalnék a gyermekeimért, és ezt Meissa is tudja! A bátyáddal megkezdtük a tárgyalásokat, és ettől a pillanattól te leszel az ellenfeleink elsőszámú célpontja! Tudom, hogy nehéz, de…

–               Mondd, mit tegyek, és megteszem – jelentem ki határozottan, és felcsendülnek a fülemben D’Lei szavai a felnőtté válásról. Igaza van. Ebben a helyzetben viszont nem is tehetnék mást, minthogy felnövök, és úgy cselekszem, ahogy egy megbízható és felnőtt Prinsten. Apa elégedettnek tűnik, és mosolyog.

–               Csak vigyázz magadra, és hagyd, hogy Zen és én vigyázzunk rád – kéri. Bólintok, ez nem lesz nehéz azt hiszem.

–               Helyes, köszönöm! Fiam számítok rád! – mondja még, és távozik. Olyan gyorsan olyan sebesen, hogy ha nem éreztem volna arcomon a kezét talán azt hihetném, álom volt csupán. Zenre nézek, aki aggódva figyel.

–               Hát a nyakadba varrtak – tárom szét a karom. – Most aztán, ha akarod, ha nem, velem kell lenned egész nap!

–               Nagyon kellemes következménye a testőrségnek – mosolyog ő. Megölelem, és röviden nyomok a szájára egy puszit.

–               De figyelmeztetlek, ha meg találsz halni a küldetés közben, morcos leszek, és nem állok jót magamért! – viccelek, de a szavaimat véresen komolyan gondolom. Gyűlölném őt azért elveszíteni, mert engem védett.

Makoto:

–               Nem halhatok meg, mert akkor nem tudlak megvédeni.

–               Tényleg nagyon kedves vagy. Sokszor azt hiszem, hogy álmodom.

–               A te szépséged olyan inkább, mint egy álom.

–               Nőcsábász.

–               Nem is… én csak téged akarlak elcsábítani.

–               Csakugyan?

–               Hopsz… lehet, hogy korai volt ezt még kijelentenem?

Válaszul odahajol hozzám és egy apró, aranyos, ártatlan csókot nyom az ajkamra. Épp a pillanat műve az egész, de testem teljesen forró lett ettől, és a szívem is gyorsabban kezdett verni. Igen, mindenesetre, ha korai volt, hanem. El kellett mondanom. Mert lehet, hogy nem lesz legközelebb.

–               Ez elég meggyőző válasz volt? - kérdezi tőlem Jayden.

–               Nem értettem teljesen mindent, elismételnéd még egyszer? - vigyorgok rá.

–               Te kis mohó! - mondja tréfásan, de aztán hirtelen elkomolyodik. - Mondd csak, Zen… ez a támadás…

–               Mi van vele?

–               Szerinted ez csak valaminek az előszele volt?

–               Fogalmam sincs, de valami nem kóser. Miért támadtak meg minket? Talán csak felmérték az erőnket, de ami rosszabb, hogy ez a terv része volt. Vagy mi van, ha most a gyengébb városokat támadja meg?

–               Biztosan nem lesz akkora veszély ott, hiszen apád már felvette a kapcsolatot a többi kristály országával.

–               De mi lehet a céljuk a kristállyal? Apa is egyesíteni akarja őket?

–               Pont ez az! Nem mindegy, hogy kinek a kezébe kerül az egyesített kristály. Ez fogja eldönteni a végső harcot a pokol és a mennyország között. A szabályok pedig pofon egyszerűek. Aki előbb egyesíti a kristályokat, az a győztes.

–               Borzasztó belegondolni is - mondja Jayden.

–               Az. De egyelőre most jobban tesszük, ha én is, te is, és mindenki más is lenyugszik. Ne feledd, a démonok mások félelmeiből táplálkoznak leginkább, és ebből merítenek erőt. Szóval jobban teszed, ha a holnapi harcokra koncentrálsz, mert ha nem leszel a legjobb öt között, akkor az Isten irgalma is kevés lesz apád kegyelméhez, és örök életre egy luxuskörülményeknek megfelelően berendezett fogdába fogod élni a hátralévő életed.

–               Nagyon vicces.

–               Tudom, azért mondtam! - vigyorgok rá.

–               Bolond vagy.

–               Lehet - válaszolom, majd közelebb lépek. - Te bolondítottál meg. De jó érzés!

–               Zen…

–               Jayden…

–               Holnap akkor találkozunk.

Szorosan magamhoz ölelem még, mielőtt eltávoznék. Kívánom még most is nagyon a csókját, de nem erőltetem.

Ami a harcosok tornáját illeti, egy hatalmas nagy arénában rendezik meg, és a nézősorokon kívül szinte minden az ókori római gladiátorok küzdőterére emlékeztet az egész komplexum. Az atmoszféra egyszerűen zseniális. A közönség lelkesen kiabál, ordít, mintha csak egy Barcelona - Real Madrid meccsen lennénk. A legfelső karéjban a lelátók hosszához képest középen Pristen úr magaslik ki a tömegből, ahogy az emelvényre áll. Hangja betölti az egész nyitott csarnokot.

–               TISZTELT HÖLGYEIM ÉS URAIM! MINDENKIT SZERETETTEL KÖSZÖNTÖK AZ ÉVENTE MEGRENDEZENDŐ HARCOSOK TORNÁJÁN! AZ IDÉN 67-EDSZER MÉRIK ÖSSZE A HARCOSOK A TUDÁSUKAT A TRÓFEÁÉRT, A DICSŐSÉGÉRT, ÉS AZ ELIMSERÉSÉRT HARCBA SZÁLLVA! TEGNAP OLYAN SAJNÁLATOS ESEMÉNY TÖRTÉNT AZONBAN, AMI BEÁRNYÉKOLJA AZ ÜNNEPI HANGULATOT, DE ÖRÖMMEL KIJELENTHETEM, HOGY CSODÁVAL HATÁROS MÓDON NEM VOLT HALÁLOS ÁLDOZATA A TÁMADÁSNAK, HÁLA EZEKNEK A HARCOSOKNAK, AKIK MOST EGYMÁS ELLEN MÉRIK ÖSSZE KÉPESSÉGÜKET. CARLSEA MEGMUTATTA, HOGY NEM LEHET CSAK ÚGY MEGTÁMADNI MINKET! EZ EGY ÜZENET VOLT A DÉMONVILÁG FELÉ! MOST PEDIG KEZDŐDJÖN A BEVONULÁSI CEREMÓNIA! LÁSSUK SORBA A VERSENYZŐKET!

Ekkor egymás után egyesével vonultak be a versenyzők, amint meghallották a nevüket. Én körülbelül a hetedik vagy nyolcadikként vonulok be. Ahhoz képest, hogy nemrég vagyok a városba, elég sokan éljeneznek, ahogy meglátnak. Először megszeppenten nézek körbe, majd egy-egy szolid integetéssel viszonzom a közönség ovációját.

–               NÉZZÉK MEG EZEKET A HARCOSOKAT! EZEK A FÉRFIAK ÉS NŐK IGAZI TÍZPRÓBÁS HARCOSOK, TÖBB EZER ÉVES TAPASZTALATOT MEGHAZUDTOLÓ TUDÁSSAL! SZINTE LEHETETLEN MEGMONDANI, KI LESZ A GYŐZTES! DE HOGY ERRE VÁLASZT KAPJUNK, KEZDŐDIK HÁT A HARC! AZON BELÜL IS A SELEJTEZŐFORDULÓ!

ELSŐ HARC…

Itt volt pár összecsapás. Jayden negyedik párként került sorra egy férfival, de viszonylag könnyedén átjut rajta. Igen, ez Jayden nagy fegyvere lehet, hogy hamar kitapasztalja ellenfelei gyengepontját, és azt kíméletlen profizmussal használja ki.

HATODIK HARC:

ZENNKORI MAKOTO - HARAYAMA KYU

Amikor szembesülök ellenfelemmel, a megdöbbenés se elég kifejező szó arra, ami átvillant a fejemben. Az ellenfelem, nem más, mint a korábban megismert kék ruhás barátunk.

–               Te mit keresel itt?

–               Meglepődtél, igaz? Most le foglak győzni, visszavágok a korábbiakért.

–               Te jó isten. Mintha Pristen azt említette volna, hogy ITT a LEGJOBB harcosok vannak - mondom kihangsúlyozva a két nagybetűvel írt szót.

Fegyvernek egy pár tonfát választottam, valamint egy botot, mert kétféle fegyvert lehet választani. Utóbbit a hátamra aggatom, a másikat meg magam mellé tűzöm, és karba tett kézzel várok.

–               Most megkapod! Nem fogsz többé alábecsülni!

Egy bottal ugrik nekem, de én a bal kezemmel elkapom, és a másik végét felé nyomva könnyedén homlokon koppintom, amitől megtántorodik, majd kikapom a kezéből, és először gyomron ütöm, majd hátba csapom vele, amitől kiterül, mint egy szőnyeg. Elsétálva mellette hanyagul dobom le mellette a botot.

–               A GYŐZTES: ZENNKORI MAKOTO!

Amikor vonulok befelé a leginkább öltözőnek megfelelő helységbe, az első sorokban ülő nézők között hallom, ahogy összesúgnak, hogy „Láttad? Hozzá sem ért a tüske hajú sráchoz” és hasonló foszlányokat kapok el. Közben elgondolkodom, hogy vajon mennyire jó ötlet szemüvegben harcolni. Jayden következik megint.

–               Adj bele mindent!

–               Köszi… - mondja, de látom, hogy szomorú.

–               Ne aggódj. Minden rendben lesz D’Lei-el.

Közben figyelem, ahogy egymás után jut túl ellenfelein Jayden, és a csuhás alak. Nagyon gyakran alkalmaz brake stílusú elemeket. Agnust juttatja az eszembe. Nem lehet ő… hiszen ő… nem tudom. Jayden rengeteget fejlődött. Aki közelharcba került vele, annak kapufa lett. Túl is jut sikeresen a selejtezőkön, akárcsak én, Tabea, a csuhás, és jó pár barát. Most következik a legjobb tizenhat összesorsolása. Na innentől már kezd érdekes lenni majd.