Démonvadászok - 11. fejezet

Tizenegyedik fejezet

Jayden:

Ahogy lehajolok, hogy átmásszak a kötelek között, tekintetem egy pillanatra találkozik Zenével, aki bíztató mosolyt küld felém. Gondolkodás nélkül viszonzom. Még mindig emlékszem az ígéretre, amit apának tett, és ami számomra elég sok fejtörést okoz. Nem akarom, hogy baja essen, főleg nem azért, mert engem véd. Át kell lépnem ezen, mert ha nem a harcra koncentrálok, akkor könnyen a padlón végezhetem. Végső soron, bárhogy is, már nyertem, mert az első ötben bent vagyok, de bizonyítani szeretnék. Be kell bizonyítanom, hogy ennél többre is képes vagyok. Az ellenfelemre emelem a tekintetem furcsán csillog a szeme, és ezt nem tartom túl jó jelnek. D’Lei-ra gondolok, arra, hogy azt ígérte, a fontos harcokra ideér, és mindennél jobban szerettem volna, ha ez tényleg így van. Ted lép fel a ring peremére.

–                    Semmi hősködés! – jegyzi meg.

–                    Nem szoktam! – válaszolok mosolyogva. A bíró középre szólítja a küzdő feleket, így Ted is leszáll, és a szemem sarkából még látom, hogy Zen mellé lép. Balsejtelem kerít hatalmába, ami nem jellemző rám, de végül kezdetét veszi az ismerkedés. Nem hívnám harcnak, mert egyelőre csak ismerkedünk egymással, én távol tartom magam tőle, és ő is folyamatosan kicsusszan a kezeim közül. Nem csak a tekintete nem tetszik, a mozgásában is van valami különös. Nem különleges, csak különös, nevezetesen úgy mozog, mint egy kígyó. Lassan kezdem kiismerni a mozgását, de még ennek fényében sem tudok hozzáérni sem. Hamar megállapítom, hogy ez így el fogok fáradni, mielőtt komolyabb támadást tudnék indítani. A védekezés kivesz belőlem minden erőt, ráadásul már eddig sem voltam a toppon, nem aludtam túl jól, a bátyámon járt az eszem, és még itt a ringben állva is úgy érzem, baj van, nem tudom száműzni a fejemből az arcának vonásait, pedig eddig soha nem volt vele problémám. Ha a harcra kellett, arra koncentráltam. Most viszont valósággal kényszerítem magam, ami szintén erőt követel tőlem, de aztán sikerül rést találnom a fiú mozgásán, a következő ütésem már célba ér, és ezt követően már én uralom a terepet, a fiú jókora erőfölénnyel bír, de a fürgeségemmel ezt azért sikerül némileg ellensúlyoznom, de ahogy múlt az idő, úgy veszítek ebből, és a fölényem szépen lassan alább marad. Az öklöm nyoma ugyan ott van a srácon, de nem elég ahhoz, hogy lelassítsam. A soron következő ütésénél ellenfelem elkapja a csuklóm. Olyan sebesen és ügyesen, hogy én is alig fogom fel, és ahogy egy pillanatra kitekintek, felfedezhetem, hogy a nézők csak ámulnak. Zen szemében az aggodalom csillan, én pedig elmosolyodok, ez azért még nem tesz taccsra. A fiúra mosolygok, most komolyan azt hiszi, hogy beijedek? A nézőközönségen izgatott morajlás fut végig, ami elnyomja ellenfelem hangját, helyesebben feltehetőleg csak én hallom, ami nem is olyan nagy baj, úgyis nekem szól.

–                    Azt hiszed, nem tudom, mire vagy képes? – kérdezi gúnyosan. – Nem pazarlom rád a technikáimat, hogy aztán meggyógyítsd magad! Ellened egy biztos módszer van!

–                    Gondolom, rögtön meg is mutatod, mi! – válaszolok, de még mielőtt megtehetné, egyetlen rúgással gondoskodom róla, hogy eltávolodjon tőlem, de ezzel sem érek el semmit, mert a kígyószerű mozgása most is a segítségére van, és a fizika és egyéb általam ismert törvényeket meghazudtolva kitér a lábam elől. Közben a szorítása erősödik, és rádöbbenek, mire is készül valójában. Kétségbeesetten próbálom kiszabadítani a csuklóm, de bárhogy támadom is, ő nem ereszt, és a sikolyom hamarosan elnyomja a csontjaim ropogását. Ellenfelem elégedetten mosolyogva figyeli, ahogy én térdre rogyok, a fájdalomtól.

–                    Veled nem is történhetett volna rosszabb, mint én! – jelenti ki arrogánsan. Én egyenlőre nem figyelek a szavaira, nem is látom sok értelmét, kiutat kell találnom ebből a helyzetből. Számba veszem a lehetőségeket, de sajnos rá kell jönnöm, minden megpróbáltam, szóval újítanom kell, de a fájdalom elnyomja az értelmes gondolatokat. A srác továbbra is szorítja a csuklóm, és úgy érzem, valami különös erővel porrá őrli csontjaimat. – Csonttörőként szoktak emlegetni az ismerőseim. Gondolom, érted, miért! – meséli a fiú, mintha csak egy teadélutánon lennénk. Értem-e? Hát persze hogy értem, és jelen pillanatban itt a bőrömre megy ki a játék, és egyértelmű, hogy ki kell szabadulnom! Térden állva már csak egyetlen kiút van, ki kell rúgnom a lábát, tekintve hogy ő az önfényezéssel van elfoglalva, kihasználom a figyelmetlenségét, és kirúgom a lábát. Annyira el van foglalva önmagával, és annyira biztos a képességeiben, hogy nem is számít rá, hogy ellenállásba ütközik. Ezen akcióm viszont úgy tűnik, feldühítette, szemeinek gyilkos fénye jelzi, hogy kegyelemre itt aztán ne számítsak. Egy röpke pillanatra találkozik a tekintetem Zenével, aki ökölbe szorított kezekkel áll és figyel, látom rajta, hogy nem tetszik neki a helyzet, de jól esik, hogy továbbra is bízik bennem. Én újra talpon vagyok, és figyelnem kell, nehogy még egyszer elkaphasson. A sérült kezem akadályoz a mozgásban, és ehhez társul még az ellenfelem hihetetlen mozgása és gyorsasága. Bekapok egy rúgást, ami a kötelekhez lök, és hallani vélem a bátyám hangját. Felkapom a fejem, és az utolsó pillanatban hajolok el az érkező balegyenes elől. Ellentámadásként indítom a lában és gyomorba találom őt, amivel annyit érek el, hogy távolabb kerül tőlem. A kezeimre nem számíthatok, a jobb csuklómra legalábbis nem. A lábammal kell kikényszerítenem őt a ringből, mert azt látom egyetlen esélyemnek. Viszont ebben az esetben is ott lebeg a veszélye annak, hogy a lábam is eltöri, és akkor tényleg be kell dobnom a törölközőt. Ha elég gyors vagyok, akkor ez nem fog megtörténni… És ahogy ezt megbeszélem magammal, elkapja a lában, és megemelve a szemközti oszlophoz vág. Felnyögök, miközben a földre érkezem. Hát Zen most biztosan nem büszke rám, hiszen silány teljesítményt nyújtok, nem is értem, mi van velem. Talán a képessége? Félek? Megrémítene az, hogy porrá tudja őrölni a csontjaimat? Bizonyítani akarok, és ennek nem lehet akadálya egy ilyen ellenfél, vagy a félelem. Mindenesetre most új erőre kapok felpattanok, és pörgő és egyéb rúgásokat zúdítok rá, ami kicsit talán megrengeti az önbizalmát, de mindenesetre azzal szembesül, hogy alábecsült. Tekintve hogy a sérült karom a testemhez szorítom nem tart sokáig, míg támadó felületnek titulálva megragadja, és a felkarom is ugyanúgy jár, ahogy a csuklóm. Sikítok most is, mint az előbb, és könny szökik a szemembe, de nem hagyom el magam. Ő nem tanulva az előbbi hibájából elégedetten áll előttem, és nézi, ahogy térdre rogyok. Látókörömbe kerül az ágyéka, és bármennyire fairnek tekintem is magam, ez a lehetőség tökéletesebb, semhogy kihagyjam. Bal öklöm ökölbe szorul, miközben ő a nyakamhoz kap. A torkom szorítva néz le rám. – Ezzel akkor befejezzük! – mondja gúnyosan, miközben az én ajkaim mosolyra húzódnak, s ezzel egy időben már indul is a kezem, telibe találom őt. Azonnal szabadulok, és összegörnyed, ami újabb támadási felületet ad. Térdemmel orrba is rúgom, és úgy hallom, most végre én is eltöröm valamijét. Hanyatt esik, elvágódik a földön, én pedig elhátrálok tőle. A fájdalmaim egyre erősödnek, már nagyon sok energiámba kerül elnyomni. A fiú lassan tér magához, és talán támadnom kéne, de egy földön fekvő ellenfél… Annyira alantas lenne… Megvárom, míg négykézlábra vergődik, ami talán hiba, mert amellett, hogy ő erőt gyűjthet, én egyre kevésbé vagyok harcra képes. Letörli az orrából szivárgó vért, és szabályosan vicsorog. Most már biztos, hogy nem ez volt életem legjobb döntése. Sóhajtva veszem fel a védekező pozícióm, de a felkarom olyan mértékben sajog, mintha minden pillanatban egy kést vágnának belé.

–                    Feldühítettél – közli velem. Mintha erre magamtól nem jöttem volna rá az arckifejezéséből. Megvonom a vállam, ami persze azonnal útjára indítja az addig sem éppen kellemes fájdalom egy nagyobb hullámát. Ó te jó ég, ha ennek a meccsnek vége… Támad, elhátrálok előle, és az ökle az orrom előtt suhint el. Guggoló állásból rúgom ki a lábát, így viszont ő minden súlyával rám zuhan. Újabb hibás döntés. De szerencsére még esés közben a gyomorszájába támasztom a lábam, és mint egy katapult, kilőném de . belekapaszkodik a bokámba, ami ugye csak rossz lehet, úgyhogy újabb rúgással távolítom el magamtól, és amilyen gyorsan tudok, talpra vergődök. Ő még mindig fittebbnek tűnik, mint én magam. Tekintetem Zent keresi, hátha kiolvasok a tekintetéből valamit, amivel nyerhetek ez ellen a fickó ellen. Hol van a roppant híres találékonyságom, meg hidegvérem?

–                    Csak óvatosan, próbálj távol maradni, és kifárasztani – hallom meg Zen tanácsát. Rámosolygok. Igen, ez jó ötlet, de kettőn közül én vagyok a fáradtabb. Megint támad, éppen csak oldalra tudok húzódni előle, és a csuklóját elkapva akadályozom meg, hogy elkapja a torkom. Az lenne még a szép… Akkor meghalnék, azonnal felteszem. D’Lei mérges lenne, az egyszer tuti. Igyekszem úgy hárítani az ütéseit, hogy ő ne tudjon elkapni, de az tény, hogy nem vagyok túl jó közelharcban, távolsági küzdelemben pedig egyenesen pocsék. Zen megemeli a jobb kezét, és jelentőségteljesen a fiúra néz. Egyenlőre nem tudom megfejteni azt, amit mondani akar, egészen a következő támadásáig. Bal kezével kapja el a karom, és megint egy oszlophoz vág. Újra Zenre nézek, ő megint a jobb kezét emeli fel, és végre kezd összeállni a kép. A fiú csak a jobb kezével képes összezúzni a csontjaimat. Elégedett és örömteli mosoly terül el az arcomon, így azért már jóval egyszerűbb a dolgom, csak annyi a lényeg, hogy kiiktassam a jobb kezét, és csak arra kell figyelnem, azzal ne kapjon el. Már érkezik, de nem mozdulok. Azt hiszi, kimerültem, és harcra képtelen vagyok, hogy annyira sikerült kikészítenie, hogy már felállni sem tudok. Öntelt hólyag. Elkapom a kezét, és reflexből visszavezetem a saját torkához, ujjaim rázáródnak az ő ujjaira, és nem eresztem. Mielőtt megemelhetné a bal kezét, a lábam teste köré kulcsolva oda szegezem azt is. Már mozdulni sem tud, csak dühösen néz rám.

–                    Veled történhetett volna százszor rosszabb, mint én, de érd be ennyivel – mondom neki, és még szorosabbra fonom ujjaim a torka körül. Én már el nem engedlek barátocskám, míg el nem ájulsz. Szép gondolat, de látom, hogy ez így kevés, és feltehetőleg a vad ficánkolásban előbb-utóbb ki is szabadulna. Lefejelem. – Basszus! – morgom, mert nem számítottam rá, hogy ennyire kemény a feje, de láthatóan ő is jócskán megszédült, úgyhogy én ezzel a lendülettel eleresztem, talpra szökkenek, a háta mögé csavarom a karját, és a hátára térdelve a földre döntöm. Figyelek rá, hogy a lábával ne találhasson el, de emellett eszébe se jusson felkelni. Nehézkes így egy kézzel, és sajgó másikkal. – Add fel, mielőtt eltöröm az arany kezed! – javaslom neki.

–                    Veled szemben? Ne nevettess már! – sziszegi, miközben én a padlóba nyomom az arcát.

–                    Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy fél kézzel is a padlóba döngöllek, szerinted érdemes kockáztatni? – érdeklődök, és csavarok egyet a kezén, aminek hatására vadul ficánkolni kezd. – Na?

–                    Soha, egy ilyen kis nyikhajjal szemben nem adom fel – közli.

–                    Hát nekem tök mindegy – vonom meg a vállam, ami megint fájdalmat hoz magával, de jelenleg jobban élvezem a helyzetet, mintsem ez elvehesse a kedvem. Tovább hajtogatom a kezét, és ő mozdulni sem képes. Miért nem jöttem rá erre előbb? Illetve hát erre sem én jöttem rá, mármint arra, hogy csak az egyik kezét használja, az is Zennek köszönhető. Nem kérdezem többször, csak hol erősebben nyomom az ellenfelem kezét, hol gyengébben, hogy érezze a „törődést”. Aztán az első roppanásnál, mint valami gyerek visít fel.

–                    Jó, feladom! – üvölti. Még várok, míg a bíró is rábólint, hogy hallotta, és ha ingatag lábakra is, de felállok. Elégedett vagyok a teljesítményemmel, még akkor is, ha sokkal előbb kellett volna átlátnom a dolgot, és nem hagynom, hogy megzavarjon a félelem, bár talán nem is annak köszönhettem, talán az segített, hogy kitisztuljanak a gondolataim, mert hát addig folyton D’Lei körül jártak. Alig hirdettek győztesnek, azonnal a torkomon érzek egy kezet, és velem szemben a magát csonttörőnek titulált fiú áll. Gyilkos indulatokkal a szemében. – Te engem nem győzhetsz le! – sziszegi a képemben. Ted és Zen szinte azonnal a ringbe ugranak, de az utóbbi – tekintve gyorsaságát – előbb ér hozzánk.

–                    Engedd el! Vesztettél, törődj bele – szólítja fel a fiút, ő csak mosolyog. Én közben felmérem a helyzetet. A jobb keze van a nyakamon, ez nem túl jó jel.

–                    Csak lassan a testel, mert a barátnőd még megtalál halni – válaszol ő elégedetten. Zen olyan gyorsan húzza ki a kardját és szegezi a másik torkának, hogy ő szerintem még fel sem fogja, mikor a szavakat meghallja.

–                    Ha csak egy haja szála is meggörbül, előbb leszel halott, minthogy felfoghatnád, megmozdultam – közli higgadtan Zen, és én igazán tudom, hogy komolyan gondolja. A bíró is közbe kíván lépni, és megérkezik Ted a másik oldalamra. A kicsinyes bosszú esélytelenné válik. Elereszt, én pedig boldogan ugrok Zen nyakába, amivel leginkább magamnak okozok fájdalmat, így hamar el is távolodok tőle.

–                    A francba, ez fáj – morgom dacos gyerek módjára.

–                    Ez aranyos – vigyorog rám ő. – Nem egészen tudom, mi történt, de megsérültél, még jó hogy fáj.

–                    Hát az a srác kérlek szépen képes összezúzni a csontjaimat ez történt – adom Zen tudtára. Neki kicsit elkerekednek a szemei. Mert ez azért nem mindennapi képesség, persze vele szemben példának okáért semmi esélye sem lett volna, ellenem már joggal számított győzelemre, de hát mégsem így volt. - Köszönöm a tippet, feltehetőleg az életem mentetted meg vele, de úgy saccolom, hogy nem feltétlen jövök helyre a következő meccsre, amit módfelett sajnálnék – latolgatom az esélyeimet, majd ingatagléptekkel, de Zennel az oldalamon elhagyjuk a ringet. Segít lemásznom, amiért nagyon hálás vagyok neki. Már előre tudom, mi fog történni. Heissa majd a „te lány” párossal fogad köszönés helyett, és a sárga földig lehord, amiért nem vigyázok magamra. Rádöbbenve erre, félúton a gyengélkedőre megtorpanok. Zen kíváncsian néz rám. – Nem akarok odamenni – morgom. – Heissa majd megint kioktat, pedig úgy érzem egész ügyes voltam, és majd ő letöri a szarvaimat – dohogom. Gyerekes tudok lenni egyes esetekben. A fiú türelmesen hallgat, majd szelíd mosollyal ujjait a hajamba fűzve simít végig fejemen.

–                    Megoldottad, ez a lényeg – közli. – És hát én vagyok a testőröd, majd megvédlek én Heissától is – ajánlja fel egy csillogó harminckettes kíséretében. Apró puszit nyomok az arcára, de óvatosan, hogy a sérült testrészeim ne érintkezzenek semmivel, mert iszonyatosan tudnak fájni akkor is, ha csak vannak, hát még, ha valami hozzájuk ér. Annak ellenére, hogy féltem Heissa kioktatásától, azért reméltem is, hogy ő tud valamit erre a sérülésre is, mert én magam ugye képtelen voltam csonttörést gyógyítani.