Démonvadászok - 9. fejezet

Kilencedik fejezet

Makoto:

–               Azt látom - mondom, ahogy körbe nézek. - Siettünk vissza, ahogyan csak tudtunk. Tiszta mocsok az arcod.

–               Tudom… - mondja szomorúan.

–               De a szemed még így is ragyog.

–               Jaj, Zen…

–               Fiam, erre ráérsz később… - mosolyog Demetrius, miközben megfogja a vállam. - Most segítsetek a megfelelő helyre vinni a sérülteket.

–               Mondd csak, te ki vagy? - kérdezi érdeklődve Jayden a csuklyás alakot, aki felénk fordítja a szemét. Hát arcából csak barna szemeit látni. A többit eltakarja a csuklya, száját pedig egy fekete kendő, sál, akármi. Pár másodpercnyi szemezgetés után visszafordul, és felsegíte Tebeát a földről. Hallom eközben, ahogy a harcosok összesúgnak, akik kinn voltak.

–               Látod azt a szemüveges, tüskés hajú csávót ott? - mondja félig suttogva egyik a másiknak. - Nagyon durván harcolt.

–               Ahha, láttam. Amikor egyszerre öten támadtak rá, és egy lángsuhintásos kifordulással mind az ötöt elintézte!

–               Igen, de az is szép volt, ahogy az egyik vámpírféleséget hozzávágta a másik démonhoz.

–               Miután visszamegyek egy másik sérültélt, és még mindig hallom, hogy én vagyok a téma, a kezemmel magam előtt hadonászva szabadkozni kezdek.

–               Elég, elég… én csak azt tettem, amit megkövetelt a helyzet!

–               Káosz volt a köbön.

–               Jayden…

–               Tessék.

–               Azt hiszem, itt egy előre kitervelt hadművelet volt.

–               Hogy érted?

–               Gondolj bele. Riasztást kaptatunk, és az összes harcost kiküldték, mert elhitették velünk, hogy ott volt a nagyobb veszély. Ezáltal védtelen maradt a város, ezért ők sérült harcosoknak álcázva magukat beférkőztek ide.

–               Várj, honnan tudsz te ilyeneket?

–               Mindjárt elmondom. Emberszabású vámpírok voltak. Ráadásul olyan, mintha tökéletes másolatai lennének ezeknek a lényeknek, mert a vámpírok egyik képessége, hogy elhitetnek veled bármit, amit akarnak, ha igazán akarják. Ezt úgy értem, hogy téged láttalak kint. Legalábbis valaki, aki felvette a formád.

–               Nekem is jött egy olyan, aki elhitette, hogy te vagy az! De én megismertem, hogy nem te vagy az. Nem olyan van az illata.

–               Hát igen, elég jó deot használok.

–               Nem úgy értem, te bolond! - neveti el magát.

–               Tudom, a hetedik érzéked - válaszolok. - Sajnos nekem nincsenek ilyen kifejlett érzékeim. Én nem éreztem meg az illatodból, hogy te vagy. Viszont volt valami, amiről mégis tudtam, hogy nem te vagy. A hangja. Volt a lejtésében valami, ami bántotta a fülemet, nem pedig simogatta, ahogy a te hangod szokta.

–               Ó, Zen…

–               Szóval az egész egy illúzió volt.

–               Akkor nem alakváltók voltak.

–               Hát nem… illúziókeltés, mint mondottam.

–               De akkor sem értem, miért támadtak meg minket. Nem tartom logikusnak.

–               Nem is tűnik annak, viszont gondolj bele. Nem találod logikusnak azért, mert itt van most minden harcos, hiszen három nap múlva kezdődik a torna. Ergo, ha ennyin vagyunk, akik megtudják védeni a várost. De pont ezért támadták meg a várost, hiszen ha itt legyőzik az összes harcost, akkor a többi várossal már nem lesz annyi gond. Hiszen ott lényegesen kevesebb védővel kell számolni.

–               Ez igaz! És akkor a többi város?

–               Nyugalom… szerintem elvettük most a kedvüket a támadástól egy időre. De van itt még valami.

–               Igen?

–               A fő célpontjuk apád lehetett.

–               Hogy?

–               Ő a legerősebb ország legerősebb városának vezetője, nem? Ha átveszik a helyét, onnan már könnyebb megszállni a többi ország városát. Ha apád elveszti az irányítást… az olyan, mint amikor egy flotta vezérhajóját kilövik. Hiába jól felfegyverzett a többi hajó. Fejetlenné válik a többi egység, mert elvesztik azt a biztonságérzetet, amit egy jó vezető adhat. De azt is mondhatnám, hogy ez olyan, amikor a király mattot kap a sakkjátszmában… hiába van ott a többi bábu.

–               Teljesen helytálló az elméleted.

–               Csakis ez lehetett a tervük.

–               De akkor mi van most a többi országgal?

–               Emiatt ne aggódj. Azzal, hogy visszavertük őket, szerintem most egy ideig elvettük a kedvüket az újabb csapástól.

–               Remélhetőleg – válaszolja Jayden aggodalommal.

–               Mondd csak… mi ez a szag? – kérdezem, ahogy a levegőbe szagolok, és mintha ilyen zöldes köd szállna alá. Maga a szag a klórra hasonlít leginkább. A hatása is olyan, mert erősen köhögni kezdek, akárcsak Jayden, és mindenki más is…

–               Nem… tudok… ekkora erőt… elszívni… - ismerem fel Ted keserves hangját.

–               Háháháhááááá! - hallok egy hatalmas nevetést. Erőtlenül felnézek hasonfekvő helyzetemből. Egy fekete köpenyt viselő fazon lép elém. Szemei olyan méregzöld színben játszanak, mint ez a köd, ami alá száll. Hosszú, fekete haja az ég felé meredezik hosszan, és szemei olyan bénítóan hatnak rám, mint maga a méreg, amit a levegőbe szivárogtatott.

–               Zennkori Makoto… - Nagyszerű, még ismer is engem. - Meg fogsz halni anélkül, hogy harcolnál. Végre újra egyesülhet az öt kristály. Most biztos azt kérdezed, hogy kerülök ide.

–               Telepata is vagy? Vagy inkább pszihopata.

Ez a pata bizony nem nyerít, hanem ő egy mágus, aki képes megmérgezni a levegőt.

–               Az egész támadás egy elterelő hadművelet volt. Képes voltam addig behatolni, és annyi erőt gyűjteni, hogy az egész várost két vállra fektessem. Ez vár minden városra és mind az öt elem országára! AZ ÖT KRISTÁLY ÚJRA EGYESÜLNI FOG!

–               Nem… lehet… - nyögöm ki erőtlenül.

–               De lehet. De te ezt már nem fogod látni. Zennkori Makoto. Ahogy mindenki más is, mert hamarosan az egész városba szétterjed a mérgem! De veled Makoto a kardom fog végezni, melynek hegyére egy azonnal ölő mérget öntöttem. Viszlát, ZEN!

A kard szélsebesen száguld felém. Hamarosan áthatol a testemen azonnal kiölve belőlem minden életfunkciómat. Alighogy beleszerettem Jaydenbe már vége is mindennek, ahogy nekem is. Bocsáss meg apám… bocsáss meg anyám, hogy nem tudtalak megbosszulni!

Utolsó erőmmel a szemébe nézek. Hogy ha már meghalok, méltósággal haljak meg. A kegyelemdöfés helyett azonban teljesen más következik. Méghozzá barna csuklyás barátunk rúg bele oldalról egyet. Hát persze… az ő száját és orrát kendő fedi, így nem szippanthatott be akkora mennyiséget a méregből, sőt… lehet, hogy teljesen védi?

Oké… támadás elhárítva… de hogy gyógyulunk meg? Jayden se tud mozdulni, és én se. Csak nézünk egymásra magatehetetlenül, mire Heissa lép fölénk.

–               Na, ezt hívják szó szerint méregtelenítő kúrának. Neked is lassan illene az öngyógyítást megtanulnod, Jayden. Sokkal nagyobb erőt birtokolsz, és nem tudod meggyógyítani magad?

–               Valahogy még nem specializálódtam ki a gyorsan ölő mérgekre - válaszol erőtlenül Jayden, de a másik már kezelésbe veszi.

A megmentőm néhány kendőt vesz elő, de ezek nem amolyan átlagos kendőknek tűnnek. Furcsa kisugárzást érzek, ahogy megfogom. Ilyen használna ő is? Megkötöm hátul, és elfedem vele az orrom, és a számat, mielőtt még megint megbénulnék.

–               Osszatok szét annyit ebből, amennyit csak tudtok, és segítsetek annyi embernek, amennyinek csak lehet.

Emberünk közben nagyon koncentrál, majd azt látom, hogy hirtelen sötétség borul ránk.

Emberünk egy hatalmas agyagpáncélt hozott létre. Vélhetőleg olyan burokszerűen. Elvileg akkora területet sikerült lefednie, hogy a mérgezett levegő ne terjedjen tovább. A látási viszonyok bár erősen leredukálódtak, de még egész jól lehet látni az ellenfelünket. Ha mást nem a már szinte világító zöld szemeit. Érzékeim kifejlettek azonban, így érzem, hol lehet az ellenfelem. A csuklyással rögtön támadásba lendülünk. Egy világító zöldes valami közeledik felém. Olyasmi, mint valami köpet. Ez most konkrétan le akar engem túrházni? Jobbra hajtom a fejemet, de az arcomat így is súrolja, mire olyasmit érzek, mint amikor éppen, hogy megvágja valami az ember arcát. Érzem a véremet, ahogy lefelé csordogál az arcomból s nyakamig. Toxikus köpet, nem jut eszembe rá szebb szó.

–               Nem akadályozhattok meg!

–               Pedig most nagyon úgy néz ki a dolog.

A csuklyás barátunk hátulról támad. Látom, ahogy felugrik mögötte, és egyenesen a fejébe akarja döfni a dárdát, de az elugrik előle. Ezután el akarja őt gáncsolni, amire ő felugrik. Akkor én ugrok felé, és kardomat beizzítva - szó szerint - elkaszálok előtte, mert sikerül kitérnie, amikor ugyanis egy nagyobb gödörbe ugrik. Én egy lángcsóvát indítok felé, mire a csuklyás rátemeti a földet.

–               ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁH! - hallom meg, ahogy fájdalmasan felordít a mágus. Szerencsére a mérgen kívül nem volt egyéb speciális képessége, ezért szép lassan elcsendesedik, és feltételezhetően kileheli a lelkét.

–               Ez aztán szép munka volt… megmentettél, haver! Jól néztem volna ki, ha úgy esek el, hogy egyetlen kardcsapást se tudok mérni az ellenfélre - mondom neki, de amaz szótlanul néz rám.

–               És kösz ezt a kendőt is. Neked is ilyen van igaz? - kérdezem tőle valami kommunikáció féleséget, de továbbra sem válaszol.

–               Egyébként emlékeztetsz engem valakire… volt egy barátom, aki nagyon hasonlóan harcolt, és ilyen alacsony, mint te vagy.

Észreveszem közben, hogy a zöldes „köd” eltűnik lassacskán, így barátunk is megszünteti a burkot, amit létre hozott, majd egy szó nélkül távozik. Hát… most, hogy túléltem ezt a kalandot, elmondhatom, hogy találkozunk még. Ugyanakkor azon is elgondolkodok egy pillanatra, hogy nem e kéne megmondanom Jaydennek, hogy mit kezdek érezni iránta. Mi van, ha nem lesz legközelebb? Nem, nem gondolhatok ilyenre. Egy Makoto-sarj nem halhat meg csak úgy. Főleg úgy nem, hogy nem intézett el mindent. Végül megnyugszom. El fog jönni annak a megfelelő ideje, amikor megmondhatom neki. De most Jaydenről lévén szó, azonnal abba az irányba sietek, amerre láttam őt futni, hátha valamiben a segítségére tudok lenni. Demetrius jelenik meg mellettem.

–               Elkéstél, öreg! - élcelődök vele. - Egyre lassabb leszel.

–               Volt bőven dolgom nekem is. Néhány gyógyítót sikerült méregtelenítenem, akik szerencsére nem szívták be úgy a mérget, utána egy különleges láthatatlan pajzzsal láttam el őket, aminek köszönhetően nem lélegezték be újra.

–               Azt hittem, te csak az áramot vezeted. Hányszor jól jöttél volna, mikor a kedvenc animém közben áramszünet volt…

–               Ritka szellemes vagy, de most segíts Jaydennek. Úgy látom, hogy rendbe lesztek, én tovább megyek.

Most én állok ott mocskosan, és csurom véres arccal, ami a bal felemet illeti.

–               Jól vagy, Zen? - kérdezi riadtan Jayden.

–               Azt mondták, megmaradok! - mosolygok. - Te és a többiek hogy vannak?

–               Eddig nincs halott, de nagyon sietnünk kell!

–               Segítek bármit, amit csak tudok!

Mert bár a mérgezett levegő megszűnt, mondhatni elpárolgott a varázslójával együtt, viszont elkezdődik a versenyfutás az idővel, hogy megmentsünk mindenkit, akit csak lehet, hogy ne ölje meg őket a méreg.