Démonvadászok - 3. fejezet

Harmadik fejezet

Makoto:

Elindulok végül a vidám kis csapattal Carlsea városába. Egy utam viszont lesz még ahhoz a családhoz, aki befogadott engem. Meg kell nekik köszönnöm, amit eddig értem tettek. Hiszen új otthonnak nézek elébe. És megint új emberek. Mindenki annyira idegen most számomra. Persze, ez nem meglepő, hiszen most látom őket először. Mondjuk ez a Jayden már első látásra közel került hozzám. Egyszerűen jó érzés a közelében lenni.

Ahogy az ösvényen haladunk, elmerengek a fák látványában és az ég tiszta kék színében. Magamba szippantom az erdő friss illatát, és egy kicsit a múltba szállok vissza. A fák ágait nézve eszembe jut Agnus, ahogy a fákon ülve olvassa a különböző férfimagazinokat. Agnus egy alacsony srác, még 150 centi sincs. Hófehér haja szinte világított még a éjszakában is. A képességével pedig lenyűgözően tudott bánni. Föld elemű támadásaival kevesen tudták felvenni a harcot. A legtöbbször baseballsapkát hordott, olyankor néhány tincs látszott ki hajából, amit általában rövidre nyírtan, esetleg enyhén kócosan hordott. Tudni kell még róla, hogy ő egy színes bőrű srác, nagy zöld szemekkel. Barátaim közül ő állt hozzám a legközelebb. Gondolataimból Tabea kérdése zökkent ki.

–               Mondd csak, van barátnőd? - dobja felém a kérdést, mire Jayden szól közbe.

–               Ez meg micsoda indiszkrét kérdés?! - hordja le a vöröst.

–               Nem, nincsen - válaszolok készséggel.

–               Valóban? - kérdezi érdeklődve az előbb még Tabeát lehordó lány némi döbbenettel fűszerezve.

–               Háhh! Most lebuktál! - fölényeskedik Tabea, Jayden pedig elpirul egy kicsit.

–               Én… én miért buktam le? Ugyan már! Csak meglepődtem, hogy ilyen jóképű srácnak nincs senkije.

–               Ezt tudod, kinek meséld be! - hecceli tovább Tabea.

–               Nem mesélek be neked semmit, helyette bemosok egyet mindjárt!

–               Héé, héé lányok, hűtsétek le magatokat, mielőtt én teszem meg - szól közbe a „vizes úr”. Nem tudom, hogy Jayden Fredet, vagy Ted-et nevezte annak. Fred és Ted… annyira egybehangzó. A két lány azonban csak nem tágít. Ám a sors pont úgy hozta, hogy megérkeztünk a város kapujához, ahol marcona őrök vigyázzák a város biztonságát a kapu szélein állva. Szép nagy, erős falnak tűnik. A középkori várak jutnak róla eszembe. Még zászló is lobog. Egy nagy főnixmadár, amint éppen széttárja a szárnyát, és felszállni készül, jelezvén poraiból való feltámadását. Találó jelkép ez a tűz városának.

–               Áá, Pristen kisasszony! Már vártuk önöket!

–               Örömmel jelenthetem, hogy sikerrel jártunk az akcióval!

–               Ezt örömmel vettük tudomásul. Azonnal jelentjük… - folytatná a másik őr, mire kinyílik a kapu.

–               Már tudok róla - szólal meg a kapu feltárása után egy férfi. - És arról is tudok, hogy veszélyben voltál, drága lányom! - veszi szigorúbbra a hangnemet.

–               Apa, én… - kezdene bele a mondandójába Jayden, de én a vállára teszem a kezem jelezvén, hogy majd én átveszem, és odalépek hozzá.

–               Uram… a lánya hősiesen és bátran vette fel a harcot a démonok helyett. Jó kiképzést kaphatott itt, igazán büszke lehet lányára!

–               De mit érek vele, ha a lányomat egyszer egy koporsóban fogom látni?

–               Kedves Pristen úr! Árulja el nekem. Ha állandóan óvja még a széltől is… akkor kérdem én. Hogy védje majd meg magát, ha ön már nem lesz egyszer. Mit fog akkor ő tenni? Meg kell ezt tanulnia!

–               Ezt majd hadd döntsem el én! Hogy hívnak, fiacskám?

–               Zennkor Makoto.

–               És azzal tisztában vagy vele, hogy most ki is penderíthetnélek innen?!

–               Apa! - kiált fel Jayden.

–               Tisztában vagyok vele. Vállalom a következményeket szavaimért, de akkor se fogom elhallgatni, amit érzek!

–               Hmm, szimpatikus vagy… nagy szád van, de szimpatikus vagy. Oszt’ mondd csak… azzal a nagy karddal is tudsz bánni, vagy csak a száddal vagy ilyen jó?

–               Mi az, hogy apa?! - veszi át a szót Jayden - Ő egymaga intézett el majdnem egy tucat démont.

–               Ez az! Ilyen tökös gyerekekre szükségünk van a városunkban. Majd meglátjuk mit tud a tornán.

–               Tornán? - kérdem én.

–               Bizony! Egy hét múlva rendezik. Ott aztán megmutathatod, mit tudsz!

–               Ha megint akkora lángot képes teremteni, mint előttünk, akkor jobb lesz, ha már most gyűjtünk egy új arénára! - szól közbe Tabea.

–               Tűz képesség? Egyre érdekesebb vagy számomra. Gyere, egy ebéd mellett folytassuk a beszélgetést.

Na, egy ebéd a város vezetőjénél, aki nem mellesleg Jayden apja. Egyre érdekesebbé válik számomra ez az egész, ráadásul még valami tornára is rá akarnak beszélni. Néhány perc séta után megérkezünk egy kastélynak megfelelő építményhez. Szóval itt élnek Pristenék. Egy hatalmas királyi lakosztály. Tudjátok, az ebédlőben ilyen hatalmas, hosszú asztallal, amin mindenféle jó dolgok vannak. Pristen úr az asztalfőhöz ül, én meg ott ülök a közvetlen közelében, Jayden meg velem szemben. Már mindenki elfoglalja a helyét, már csak egy szék marad üresen Jayden mellett. Hamarosan megérkezik ő is, aki legnagyobb megdöbbenésemre nem más mint…

–               Demetrius… már azt hittem nem jössz ebédre! - szólal meg Pristen úr.

195 magas termet, hosszú, kék ruházat, őszes haj, melyek tüskésen meredeznek az égbe 6-7 centiméter hosszan, csillagszerűen, oldalt már rövidebb tincsekkel és vékony, téglalap formájú keret nélkül szemüveg. Ez Demetrius, aki egykor a mesterem volt.

–               Demetrius! - döbbenek meg!

–               Makoto fiam! - Mindig így hívott. - Örömmel látlak újra! - mosolyog rám jóságosan. - Hogyhogy ide vezetett utad?

–               Hát… találkoztam Jaydenékkel, és velük jöttem ide. Segítettem a falut ért támadás elhárításában és meginvitált.

–               Örömmel látlak újra.

–               Mondd csak, neked milyen képességed van? - szól közbe Pristen úr.

–               Tűz… - felelem röviden.

–               Tűz! Pont ez kell ide a tűz városába! Szükség van az ilyen emberekre! Valami készülőben van. Nem tudom pontosan, hogy mi az, de valami rossz előérzetem van, és úgy érzem, hogy hamarosan össze kell fogni a többi várossal is. És ilyen válságos helyzetben nem szeretném, ha bajod esne, lányom!

–               De apa! Tudod, hogy mindenből az élen jártam, és…

–               Jayden, - szólok neki - Miután kikerülsz az iskolából, ott már nincsenek osztályzatok. Ott elbuksz, vagy továbbmész. És, ha elbuksz, nincs pótvizsga.

–               Most miért mondod ezt? Előbb még az én oldalamon álltál.

–               Én csak szeretném, ha azért szem előtt tartanád ezt. Pusztán aggódok. Mondd csak, Demetrius… te mivel foglalkozol itt? - váltok témát.

–               Én osztályozom az itteni diákokat. És Jayden valóban nagyon tehetséges diák volt, de Makotonak igaza volt. Hiszen tudod, hogy nagyon szeretünk mindannyian téged.

–               Tudom, de akkor se szeretem, ha gyerekként bánnak velem.

–               Hát mije vagy az apádnak? Hát nem a gyereke? - kérdezi tréfásan Demetrius, mire mindenki elmosolyodik, és Jayden se olyan durcás már.

–               Jayden apjának faggatása után a szépséges lánya megmutatta az én szobámat.

–               Remélem, ez megfelelő lesz neked - nyit be.

Ahogy körbe nézek leesik az állam. Minden pompában és díszben és sok helyen arannyal bevonva. Na erre aztán mondhatom, hogy felvitte az Isten a dolgomat. Kényelmes és puha ágy, bársonyszék, aranyozott asztal, fiókokkal. Füttyentettem is egyet elismerően.

–               Akkor még találkozunk, most el kell egy pár dolgot intéznem apámmal! - mondja, majd puszit adott az arcomra, azzal elsietett. Milyen finom és puha ajkai voltak. Kicsit megremegtem, ahogy megérintette enyhén borostás arcom.

Miután észhez térek, az ablakhoz lépkedek, ahová a nyüzsgő városra látok rá. Nagyon idillikus látkép számomra, ahogy zajlik az élet, nyüzsögnek az emberek. Látszólag mindenki önfeledt és boldog. Majd úgy döntöttem, hogy felfedezem a szobámat, ha már egyszer úgy néz ki, hogy itt fogok lakni. Az ajtó mellett a szoba sarkában mindjárt egy hatalmas szekrényt találok. De akkora szekrény, hogy azon csodálkoztam, hogy nem Narniába vezet. „Ebbe aztán lehet pakolni” - gondoltam. Mellette egy nagyobb asztalt található, arany szegélyű fiókokkal, és egy bársonyszék. És ez csak egy „egyszerű” szoba. Vele szembe található az ágy, és rá lehet látni a hatalmas ablakra, bársonyfügönyökkel, melyeknek a piros színt választották. Mivel volt még időm, úgy gondoltam, csinálok néhány fekvőtámaszt, hogy edzésben maradjak. Levettem a felsőmet, és csak a nadrág volt rajtam. Végül elkezdtem: „Egy… kettő… három… négy…” Már jó néhányat megcsináltam, amikor Jayden nyit be váratlanul. Kicsit mindketten zavarba jövünk. Ő a félmeztelenségem láttán, és én is hasonló miatt.

–               Jaj, bocsi! - majd elvörösödve bevágja az ajtót.

–               Gyere csak nyugodtan! - mondom, miközben gyorsan magamra kaptam a pólómat, mire ő óvatosan benyit.

–               Csak egy kicsit körbe akartalak vezetni az épületben, hogy te is kiismerd magad.

Benne voltam a dologban. Így kettesben járjuk az épületet, ahol megtudom, hogy merre van például a konferenciaterem, a többi szoba, a konyha, és annak ellenére, hogy láttam az ebédlőt, azért azt is megmutatta. És végül megmutatta a kiképző teret. Két srác nagyon elszántan harcol egymással. Mindkettő ilyen karatéhoz használatos ruhában vannak. Az egyiknél bot van, a másiknak meg ninjaku. Csendben nézzük a küzdelmet. Egyik pillanatban a srác körbetekeri a ninjakuval a botot, és kirántja ellenfele kezéből, majd végül egy hatalmas ütést mér rá, amitől amaz négykézláb rogy. Miután ez megtörtént, a srác a lábát ráteszi a legyőzött hátára, és nevetni kezd.

–               Te semmit nem fejlődsz, Meicon! - majd felénk néz. - Hello, Jayden! Mi újság? Ki ez az fiú ott veled?

–               Ő Zen… Zen… Ő Zen!

–               Ő is új diák lesz?

–               Nem, ő csatlakozik hozzánk.

–               Ó, értem. Kíváncsi vagyok, mit tud - lép folyamatosan közelebb hozzánk. - Én vagyok a jelenlegi csoportból a legerősebb. Engem is beválogathatnátok.

–               Te még nem vagy felkészülve erre.

–               És te talán fel vagy, Zen?

–               Jobban, mint hinnéd.

–               Hadd lássam akkor! - kiált fel, és lecsapna rám a ninjakuval, mire én gyorsan kikapom a kezéből a botot, és kiverem a kezéből a fegyvert, majd oktatólag a fejére csapok.

–               Ülj le, egyes! - szegezem oda neki.

–               Te… te… ember vagy egyáltalán? - kérdezi rémülten a kezét az arca elé tartva, mintha bántani akarnám.

–               Egy embertelen világban az ember könnyen állati lénnyé válhat. Csak saját magán múlik, hogy mit tart meg az érzelmeiből és mi az, amivel felfegyverzi magát. Ha ezt megtanultad, akkor van az iskolapadon kívül is keresni valód.

Mivel nincs több mondani valóm ezért tovább sétálok, pár másodperc után Jayden is felzárkózik mellém.

–               Végre valaki megmutatta neki! Már nagyon el volt szállva magával! Menjünk vissza. Most már mindent megmutattam.

–               Biztos, hogy mindent? - tréfálkozok vele, a testi adottságaira utalva.

–               De Zen…

–               Én csak azt akartam mondani, hogy szerintem gyönyörű vagy.

–               Ne mondj ilyeneket… - mondja és kezd elvörösödni.

–               Egy rák most megsárgulna az irigységtől, ha látna téged. De tényleg az vagy, muszáj volt kimondanom.

–               Hát… köszi.

–               Jayden, gyere! Szeretnék veled egy-két dolgot megbeszélni.

–               Ő Heissa. Majd még beszélünk, szia!

–               Helló!

Mivel nincs jobb dolgom, ezért ledőlök aludni. Valamikor éjjeli fél egy körül érzem, hogy rángatnak. Tabea próbál kitartóan életet verni belém.

–               Gyere gyorsan! Sietnünk kell! Jayden, Fred és Ted veszélyben vannak!

Kávé nélkül feléberedek ezen hír hallatán. Azonnal összekapom magam, és sietek. Készülődés közben a nagy rohanásban Demetrius is csatlakozik hozzám.

–               Te is hallottad? - kérdem tőle.

–               Igen, minél hamarabb oda kell érnünk!

Úgy futunk, ahogy a lelkünk bírja. A távolból kirajzolódik egy nagy hatalmas, hínárszerű élőlény, ami úgy villog a sötétben, mintha foszforeszkálna. Mintha valami sugárzás érte volna.

Közelebb érve látjuk meg, hogy mekkora a baj. Fred, Ted és Jayden tehetetlenül vergődnek a szörnyűség fogságában. Jaydennek hátra kötötte a kezét ez az izé, és még a lábát is összekötötte. Aztán kezdte a száját is befogni, végül egy újabb hínárizével a nyaka köré tekeredik is fojtogatni kezdi. Ezt már nem nézhetem tétlenül. Magasba ugrottam, és a láng képességem is bevetve suhintottam a kardommal, így Jayden kiszabadul. Demetrius karjaiba hullik, akinek Tabea elmeséli, hogy ő bírt egyedül elmenekülni előle, és ezért tudott nekünk szólni. Egy-két újabb csapással sikerül a többieket is kiszabadítani, de én rosszul huppanok a manőverem után a földre, és az egyik hínárszerű nyúlvány engem vesz célba, de Demetrius egy villámcsapásos támadással hárítja.

–               Figyelj oda jobban, Makoto - dorgál meg engem a hibámért. - Ezt most jobb, ha rám bízzátok - fejezi be végül.

Kezeit az égnek tárva, hatalmas villámlást és dörgést idéz elő, amivel szempillantás alatt a földdel tette egyelővé a csúnya démont.

Jaydenhez fordulok, aki alig áll a lábán.

–               Jól vagy.

–               Zen… - nyögi ki erőtlenül, de elveszti az eszméletét.

Kénytelen vagyok a hátamon hazacipelni őt, és a gyengélkedőbe fektetem. Másnap felkelek, és egy teát főzök neki. Mire leérek, látom, hogy már felült.

–               Jó reggelt, Jayden!

–               Szia, Zen!

–               Főztem neked egy kis teát, mert úgy vettem észre, hogy nagyon szereted.

–               Nagyon köszönöm, kedves tőled - majd belekortyol. - Mmm, ez nagyon finom. Miből csináltad?

–               Ez titok! - kacsintok rá. - Jayden… el kell ugranom a holmimért, meg elbúcsúzok ettől a családtól, aki eddig befogadott. Tartozok nekik ennyivel…

–               Menny csak nyugodtan - mondja.

–               Sietek vissza! - mondom mosolyogva, majd egy intés kíséretében eltávozok. Demetriussal találkozok még a kapuban.

–               Nagyon vigyázzatok rá, kérlek!

–               Biztos lehetsz ebben, nyugodtan útra kelhetsz.

–               Ööö… és az apja?

–               Hát… majd elbeszélget vele, ha jobban lesz.

–               Pont ettől féltem.

–               Ne félj. Majd mi mellé állunk.

–               Ajánlom is! - mosolyodok rá.

–               Menj most, de aztán siess vissza!

–               Azt garantálom.

–               Isten áldjon, Makoto fiam!

–               Téged is, Demetrius!

Azzal elindultam vissza az ösvényen remélve, hogy Jayden nem kerül bajba, no meg hogy nem fogja nagyon az apja megdorgálni.