Démonvadászok - 4. fejezet

Negyedik fejezet

Jayden:

Hát persze, hogy gyengélkedőn ébredek. Némi öniróniával mondhatnám azt is, hogy több időt töltök itt betegen, mint gyógyítóként. Kezdem lassan megérteni Zen szavait, mert bármennyire furcsállottam is akkor, hogy kioktat arról, hogy különbség van az iskola és a való élet között, igaza van. Ha nem jön, már rég halott lennék, fú, de milyen rég, mert ugye akkor már erre a küldetésre valószínűleg nem megyek el tekintve, hogy az előzőben elpatkoltam. Zen már kétszer mentette meg az életem, és igazán kedves fiú. És figyelmes, teát hozott nekem, ami ráadásul nagyon finomvolt. Már jó ideje elment, de én még mindig az ajtót bámulom, és közben azon töröm a fejem, hogy kerülhettem megint abba az átkozott kalamajkába!

Persze ez is, mint bármi más tök átlagosnak indult, Heissa arra kért, Fred és én menjünk és gyűjtsünk be pár gyógynövényt, ami kifogyott nála. Tudtam, hogy ezt ő is megtehetné, és csak azért bízza rám, hogy ellenkezzen apával, na meg, hogy kicsit levegőt hagyjon nekem. Heissa más volt. Ő a mentorom volt, ő azt próbálta meg elérni, hogy megálljam a helyem odakint, de apa folyamatosan visszahúzta ebben. És amikor a bátyám otthon volt, vele is folyamatosan veszekedett. Ő Heissa mellett állt ebben a kérdésben, én meg csak azt vettem észre, hogy ott van apa és Olga, akik próbálnak mindentől megóvni, és ott van a testvérem és a mentorom, akik arra próbáltak tanítani, hogy éljek túl. Én józan megfontolásból és szabadságvágyból hajlottam az utóbbira, de Zen szavai elgondolkodtattak. Gyógyító voltam, nem harcos, és talán jól megálltam a helyem a közelharcban a társaimmal szemben, de nem szerettem fájdalmat okozni, sérülést pedig még kevésbé. A javamra írhattam, hogy viszonylag jó stratégaként könnyen átláttam helyzeteket, és képes voltam hidegvérrel gondolkodni. Talán eddig ezért menekültem meg. Mindenesetre a hidegvérem és józanságom is leblokkolt, mikor visszafelé menet, a földből kiemelkedett a medúzának tűnő démon, és foszforeszkáló fénye némi világosságot csalt az éjszakába. Megtorpantunk mind a ketten. Fred megragadta a karom és indult volna vissza az erdő felé, de én lecövekeltem, és csak bámultam, milyen hatalmas, és mennyire tiszteletet parancsoló. Vele szemben ugyan mire mennék az ügyes technikáimmal?

—           Ó te jó ég! – sóhajtottam. Fred rántott rajtam egyet.

—           Jay, futás! – parancsolt rám, de nem mozdultak a lábaim, és igazán én sem értettem, mert tényleg el kellett volna szaladnunk. Lenéztem, és rádöbbentem, hogy foszforeszkáló indaszerű akármi tekeredik a lábamra. Hátrakaptam a feje, Fred még szabad volt.

—           Hozz segítséget! – javasoltam neki, de már késő volt. Pillanatokkal később mindketten fejjel lefelé lógtunk a levegőben. A csizmámhoz nyúltam, hogy kihúzzam a tőröm és kivágjam magam, de a lény ebben a pillanatban vad hadonászásba kezdett, aztán két lángcsóva hasította ketté a csápját, vagy akármijét, amivel fogva tartott. – Francba! – morogtam, mert összekötözött lábakkal szélsebesen tartottam a föld felé. Jó azért ennyitől nem szabad kétségbeesni. Némi akrobatika, és máris talpon értem földet, amivel talán elégedettnek kellett volna lennem, de megkötözött lábakkal igencsak nehézkesen ment volna a menekülés. Elvágtam a hínárszerű valamit, ami a lábamra tekeredett, és pont ebben a pillanatban ért földet mellettem Fred. Orral tompította az esést a szentem. Odaugrottam hozzá, egyetlen suhintással átvágtam a lábán a kötést, és igyekeztünk valahogy eliszkolni

—           Erre! – hallottam meg Ted kiáltását, és azonnal fény gyúlt az agyamban. Ki más lehetne,ha nem ő? És persze Tabea, ha már a tűznél tartunk. Próbáltunk volna eloldalogni, ami inkább eszeveszett rohanás volt, és a hínár szlalomszerű kerülgetése. Aztán tompa puffanás, és Fred fájdalmas nyögése hangzott fel a hátam mögött. Megfordultam, és ő már megint az ég felé emelkedett, én pedig ösztönösen elkaptam a felém nyújtott kezét. Persze, hogy nem tudtam visszahúzni, úgyhogy emelkedtem vele együtt. – Jayden, hagyd! – parancsolt rám Ted, és a hangja közeledett, tehát ő maga is. Kivettem a csizmámból a kést.

—           Fogd! – nyomtam volna társam szabad kezébe.

—           És? – kérdezte ő értetlenül.

—           Vágd el a… - Valami elkapta a lábam és rántott rajtam egyet, mire a penge kiesett a kezemből, és a földön kötött ki. – Ó király! – dohogtam, és már zuhantam a föld felé én is. Ted karjaiban landoltam. Ő nem teketóriázott, egyszerűen rántott rajtam egyet, aminek ez lett a következménye. Innen persze felgyorsultak az események, mert Tabea folyamatosan tüzelt a lényre, aki morcossá vált ettől és egyre vadabbul csapkodódott. Egyetlen ütéssel érte el, hogy Fred és Ted is eszméletlenné váljanak. Mondjuk tekintve, hogy hozzávágta az előbbit az utóbbihoz, nem volt nehéz, én meg ott maradtam két hasznavehetetlen társsal, pedig ha Ted ébren lett volna… Nem volt. Tabea végül belátta, hogy ketten kevesen leszünk, és segítségért szaladt, elvégre nem voltunk messze a várostól. Engem szép lassan megkötözött a lény, és megjelent Zen, megmentve az életem.

A kórterem ajtajának csukódása zavarja meg az elmélkedésem. Kinyitva szemem apát pillantom meg az ágyam előtt. Látom a szemében, hogy megint bajban vagyok, ezt nem lehet nem észrevenni. Sóhajtok, felülök.

–               Ne kímélj! – mondom, mire összerezzen.

–               Azt hittem, alszol – morogja kicsit zavartan. Nem szoktam meg ezt tőle. – Pontosan úgy nézel, mint édesanyád, mikor nem tetszett neki valami – folytatja alig hallhatóan. Az, hogy anyát hozza fel még jobban meglep, mert nem kenyere ilyesmiről beszélni. Nem szólok, nem igazán szoktam csacsogni és erre a megállapításra amúgy sem tudok mit mondani. Túl hosszúra nyúlik a csend, ő engem fürkész, én pedig egyre kellemetlenebbül érzem magam. Régen jóban voltunk, mindent megbeszéltünk, aztán egy-két éve kezdődött az örökös és felesleges féltés. Amikor a bátyám kapitány lett, és küldetésekre ment. Én meg maradtam, és apa folyton vissza akart fogni. Mára már nagyon keveset beszélünk, csak azt, ami fontos, és ha szégyen, ha nem, én kerülöm is a vele való találkozást. Talán ő is érzi, mert nem erőlteti a közös étkezéseket, vagy azt, hogy a lakosztályában lakjak. Kaptam saját szobát.

–               Talán nem véletlen – közlöm végül csendesen anyára utalva. – Mégiscsak a lánya volnék!

–               Jayden, fárasztó mindig ugyanazt ismételgetnem, főként azért, mert semmi eredménye, és úgyis a gyengélkedőn kötsz ki! – sóhajt. Én is ezt teszem. Nem ő az egyetlen, aki belefáradt ebbe. Én legalább annyira unom, hogy mindig ugyanazt ismételjem.

–               Ezt most igazán nem varrhatod a nyakamba – dohogom. Miért kell nekem mindig veszekednem vele?

–               Jayden pont ez az! Nem akarlak kiengedni, mert nem készültél fel arra, ami rád várhat, és ez az eset a legjobb bizonyíték erre! – kap azonnal az alkalmon. Úgy tűnik, őt nem feszélyezi, hogy már megint vitatkozunk, ahelyett, hogy rendes apa módjára megkérdezné, hogy vagyok, és mi újság.

–               Ted és Fred sem tudták felvenni vele a versenyt! Akkor tulajdonképpen mit vártál tőlem? – morgom kicsit kedvetlenül és talán haragudva. Ő elereszti az ágyat, és széttárja karját.

–               Ők nem a gyermekeim! – böki ki tök egyszerűen.

–               És akkor már meg is hallhatnak? – csattanok fel a kelleténél kicsit hangosabban.

–               Nem, nem ezt mondtam. Nem is ez a lényeg! Amit mondani akarok, hogy úgy döntöttem, nem vehetsz rész a tornán. – Azonnal kiugrok az ágyból, és dühösen a szemébe fúrom tekintetem.

–               Ezt nem teheted! Heissa engedélyezte, és ő a mentorom, te nem…

–               Én vagyok a város vezetője, igenis megtehetem, és megteszem – szögezi le apa. Hátrálok egy lépést, mert megdöbbent a hideg hangnem, amit használ.

–               Osztályelső voltam, minden tekintetben, úgy győztem le a többieket, hogy a gyógyítási képességemen kívül semmire sem számíthattam, mégis első voltam, de mára már Tabea is előttem van, ő is jobban boldogul, és ez a te hibád! Visszafogsz, és hátráltatod a fejlődésem, és minden lehetséges akadályt az utamba gördítesz. A te hibád, hogy nem tudom megvédeni magam, mert nem hagytad, hogy megtanuljam a való életben, a te hibád az ha megsérülök, és ha most még azt is megtiltod, hogy a társaim ellen fellépjek a tornán, végleg halálra ítélsz! – vágom az arcába, és azzal a lendülettel, amivel mindezt rá zúdítottam, keresztülmasírozok a gyengélkedőn, és faképnél hagyom.

–               Jayden Prinsten! – hallom mennydörögni hangját, de nem törődök vele. Bevágom magam mögött az ajtót, és törzshelyemre, a kertbe ballagok. Természetesen már jól vagyok. Zen teája, meg a pihenés segített. Gyorsan gyógyulok, hála a képességemnek. Fogalmam sincs, apa mit csinál, de abban a pillanatban nem is érdekel. Minél tovább töröm a fejem, azon amit mondok, annál keserűbb a szívem, és mire a kedvenc fámhoz érek, már könnyes a szemem. Egy ugrással felkapaszkodok az alsó ágra, és felhúzva magam egyel feljebb másztam. Ott aztán hátam a fa törzsének vetve töprenghettem, és sírhattam. Nem értem apának ezt a legújabb döntését. Komolyan nem! Úgy döntök, nem ülök azon az átkozott fán, és nem itatom az egereket, máshogy vezetem le a feszültséget. Leugrok a fáról, persze azt nem nézem meg, hogy jár e valaki alattam, úgyhogy pontosan az érkező Zen elé. Ő meglepettnek tűnik, de ettől függetlenül harcra készen áll.

–               Ó, szia! Ne haragudj! Már visszaértél? – kérdezem kicsit zavartan. Az arcom fürkészi, tudom, hogy nem rejthetem el a vörös szemeim, hát nem is próbálom. Zen testtartása megváltozik, már nem akar harcolni, én viszont annál inkább. A gondolat, hogy a fejlődésemnek a korlátja megint a saját apám, feldühít.

–               Hó! Ezek a szemek – sóhajt fel Zen, és próbál mosolyogni. – Komoly károkat tudnál okozni másokban ezzel a tekintettel – nevet. Elmosolyodok, és próbálok kicsit megnyugodni.

–               Ne haragudj, kicsit felhúztam magam – ismerem el. – Szóval sikerrel jártál? Reméltem, hogy tényleg visszajössz!

–               Miért ne jöttem volna? – kérdezi kicsit felháborodva Zen. – Mondtam.

–               Igen, tudom, de tudod, azt hiszem, amit látok, de téged látlak, úgyhogy minden rendben – mosolyodok el. Kétszer mentette meg az életem, és még alig ismerem. De kétségkívül jóképű fiú, és kedves, és teljesen normális, nem olyan, mint az itt lévők többsége. Nem szállt a fejébe a dicsőség. Zen eddig egyszer sem fitogtatta az erejét, csak annyit mutatott belőle, amit szükséges. Hátrébb lépve a fa törzsének támaszkodok, ő meg előttem áll. Látom a szemében a kérdést, és tisztelem a tapintatát, amiért nem kérdez rá. Nyitja a száját, és már épp belekezdene valamibe, mikor valaki félbeszakítja.

–               Hé Baby! – Már maga a hang mosolyt csal az arcomra, és hogy Baby-nek hív. Oldalra fordulok, és gyakorlatilag sikítva vetem magam annak a karjaiba, aki előlép a fák közül. D’Lei magasabb nálam, jó egy fejjel, így mikor körém fonja karjait, és megemel, le sem ér a lában.

–               Végre – morgom, mikor letesz és elereszt. Gyorsan végigfut rajta a tekintetem, és a homlokát keresztülszelő vágásnál állapodok meg. Gyengéden végigsimítok rajta, és közben persze használom az erő, melynek hatására a dolog heg nélkül tűnik el.

–               Ezer hála – vigyorog ő. – Ezt csak neked tartogattam.

–               Helyes, helyes! – bólogatok hevesen. Ilyenkor olyanok vagyunk, mint a gyerekek, és imádom őt azért, amiért legalább annyira nem érzi kellemetlennek, mint én. Zen tapintatosan ácsorog a fa tövében, én pedig mosolyogva hozzá fordulok. Megfogom D’Lei kezét. – Gyere be kell mutatnom valakit – világosítom fel.

–               Felteszem a jóképű idegent, akivel édes kettesben ácsorogtál itt. Remélem, nem miatta sírtál – kérdezi ő kevésbé tapintatosan, mint Zen az előbb.

–               Nem, apa miatt, Zen megmentette az életem – mondom, miközben megállapodunk a szóban forgó személy előtt, és ő ránk emeli tekintetét. Kezet nyújt. – Ő tehát Zen, aki megmentette az életem, ő meg D’Lei, a bátyám – mutatom be őket egymásnak.

–               Zennkori Makoto – egészíti ki a dolgot Zen. A testvérem mosolyog.

–               Sejtettem, hogy valami hosszabb neved van, de már az is meglepő, hogy Jayden hasonlóan hív, mint ami az eredeti neved. D’Lei Prinsten – mutatkozik be végül ő is teljes nevén. Kezet ráznak.

–               Zen tűz képességekkel bír, és nagyon jól harcol. D’Lei meg kapitány és pont most jött haza egy hosszú küldetésről – egészítem ki a dolgokat. Bátyám átvonja a vállam, és magához húz.

–               Még jó, hogy Makoto figyelt rád, míg nem voltam itthon. Baby, morcos leszek, ha bedobod a törölközőt! – fintorgok egyet, aztán átölelem a derekát.

–               Ne foglalkozz vele, D’Lei úgy gondolja, ha ő megtiltja, hogy meghaljak, akkor nem is fog bekövetkezni!

–               Hé! Ez fordítva is igaz, nem is tudom, ki tiltotta meg először! – húzza fel az orrát a testvérem.

–               Amíg rajtam múlik Jaydennek nem kell ilyentől tartania – mosolyog Zen.

–               Az már egyszer igaz! – bólintok rá eltávolodva testvéremtől. Igaz még ott van a tüske a szívemben apa miatt, de D’Lei megérkezése felvidított.

–               Jól van Baby, maradj csak a testőröd mellett – mosolyog rám a bátyám, és az állam megemelve homlokon csókol. – Nekem még van egy kis dolgom, majd este beszélünk, csak köszönni akartam – magyarázza, aztán Zenhez fordul. – Örültem a találkozásnak!

–               Nemkülönben – vágja rá udvariasan a srác, és a kötelező kézfogás után a testvérem szó szerint elrohan.

–               Hát a nyakadba varrt, akárhogy nézzük! Ez kínos – mosolyodok el. Zen is így tesz.

–               Kínos lenne, ha kellemetlen lenne egy vonzó lány társasága – bókol, én meg a szokásomhoz hűen pirulok. – Szóval állok rendelkezésedre!

–               Remek. – Felcsillan a szemem, és belékarolok. – Azonnal szavadon is foglak! – És az edzőterem felé húzom. – Nekem szükségem van egy edzőpartnerre, aki elég tapasztalt, és magasabb szinten áll, mint én, te pedig mindkét feltételnek megfelelsz, és ráadásul klassz felső tested van, így nem gáz, ha alul maradok – vigyorodok el. Páran megbámulnak bennünket útban az edző felé, de nagyon nem izgatom magam. Engem már amúgyis külön fogalomként kezelnek. Ted, Tabea és Fred az a három ember, akit a barátomnak hívhattam. Megállunk az edzőterem előtt, eleresztem szegény Zent, és kicsit meghajolok előtte.

–               Megtennéd, hogy tanítasz? – kérdezem tőle, majd felegyenesedve csillogó szemmel figyelem, hogy reagál.