Démonvadászok - 5. fejezet

Ötödik fejezet

Makoto:

Kicsit meglep a kérés, hiszen életembe nem tanítottam senkit. Hacsak az nem számít annak, hogy megmutattam Agnusnak annak idején, hogy hogyan kell egy korsó sört egy húzóra meginni. De hogy a mestere legyek valakinek, ráadásul egy ilyen gyönyörűségnek… Csillogó szemekkel figyel rám.

- Úgy látom, végképp elhatározásra jutottál - mondom neki. - Rendben van - mondom neki.

- Nagyon hálás vagyok neked ezért. Hogy hálálhatnám meg?

- Ne kérdezz ilyet, mert még olyan válaszra kényszerítesz ezzel, amit megbánhatok - mondom neki mosolyogva.

- Csakugyan megbánod, ha nem kezdjük el - feleli erre lecsapva a labdát.

- Rendben, akkor támadj rám de úgy, mintha egy ellenséggel harcolnál. Ez az első alapvető szabálya a harcnak. Próbálj meg likvidálni minden gondolatot, és csak egy megsemmisítendő dologként tekinteni arra, akit megtámadsz.

- No, ez nem lesz egyszerű.

- Nem is az, és nem is sikerül teljesen mindenkinél a dolog. De mindig van valami egy harcban, ami vezérel. Harag, düh vagy… bosszú - mondom itt elkomolyodva. De ha nem figyelsz… - ekkor tüzet varázsolok elé, hogy ne lássa, amint gyorsan mögé rohanok, és egy kést szegezek a nyakához. - … akkor könnyen áldozatul eshetsz anélkül, hogy te a kisujjad is meg tudtad volna mozdítani. Látom, ahogy teljes döbbenet ül ki az arcára és a szemeire. Ezután újra visszafoglalom az eredeti helyemet. Számítottam arra, hogy majd kifogásolni fogja, hogy majdnem megégettem a tüzes „csapdámmal”, ehelyett azonban sokkal meglepőbb, de nekem annál jobban tetsző választ kapok.

- Azok után, amiket mondtál, és ami most történt… Úgy érzem, hogy egyre jobban kezdem megérteni a harc lényegét.

- Akkor lássuk, hogy mit értettél meg eddig.

Támadok felé, amitől hátrálni kezd. Valamit tényleg figyelhetett. Viszont bajban lesz előbb-utóbb, hiszen közelharcban vallja jobbnak magát.

Egészen az edzőterem faláig húzódik. Sarokba szorítottam. Ekkor felugrok és támadni készülök, a láng képességem is előhívom. Ám ő kitér jobbra előle, amit én viszont követek a kezemmel, ekkor viszont váratlan fordulat áll be. Elkapja a kezemet, kifordítja, és megpörgetve a földhöz vág. Majd lovagló ülésben helyezkedik el rajtam.

- Nem úgy volt, hogy te maradsz alul? - mosolyodok el. - Nem mintha ellenemre lenne a dolog…

- Nem szégyen egy osztályelsőtől kikapni… - folytatja a tréfálkozást. - Most már láthatod, hogy miért voltam osztályelső, és hogy miért is vagyok olyan jó a közelharcokban.

- Valóban. Nő létedre kitűnő fizikai adottságaid vannak. Erős vagy, és valóban jó vagy a közelharcokban, amit igyekszel kihasználni. Viszont az a probléma, hogy túlságosan is erre építesz.

- Ez miért baj? Ha már egyszer ez az erősségem.

- Mert lehet, hogy másvalaki is jó a közelharcban - válaszolok, majd két tenyeremet „x”-ben magam elé téve egy kicsi tűzgömböt hívok elő, és felé célzok.

Gyorsan kapcsol és szétüti a kezeimet, majd egyenesen belém akar ütni. Komolyan veszi. De közben én az egyik kezemmel magam mellett egy tűzlabdát generálok, amit lágyan a lábam felé dobok, hogy aztán onnan a térdem felemelve pontosan a hátába találok, amitől előre lendül. Ekkor már olyan helyzetbe kerülök, hogy képes vagyok átdobni őt a fejem felett. Mindezt úgy viszem véghez, hogy a lehető legkisebb ütődést kelljen elszenvednie eséskor. Ekkor átlendülök én is felette, és most ugyanabban a helyzetben én vagyok felül.

- Nem volt ellenemre az előbbi sem, de valaki azt mondta, hogy nem bánja, ha ő marad alul - mondom neki enyhe mosollyal. - Meg aztán így jobban csodálhatod a felső testem. Ha már egyszer megajándékoztál azzal, hogy én is megcsodálhattam előbb.

Tényleg csodálatra méltó idomai vannak. Hosszasan nézünk egymásra.

- Azt hiszem, mára ennyi volt.

Mondom, majd felállok, és felsegítek őt.

- Összegzésül… jó vagy közelharcokban tehát, és mint mondottam, kiváló erőnléted is van. Sose arra próbálj teljesen támaszkodni, amiben erős vagy, mert akkor már akkor vereséget szenvedtél, mikor még el se kezdtétek a harcot. Kezdetnek azonban mutass meg valamennyit abból, amiben igazán erős vagy. Hitesd el az ellenféllel, hogy arra dologra akarsz építeni, amiben jó vagy. És végül gondolkozz, mi lesz a következő taktikai húzásod. Mert az ellenfél ilyenkor már közeli támadásokra számít. De természetesen ez egy alapelv, ami legtöbbször működik a gyakorlatban.

- Köszönöm, Zen…

- Igazán nincs mit. Máskor is.

- Legközelebb nem adom ám magam ilyen könnyen.

- Akkor keményebben fogok harcolni én is. - Remélem, hogy el fogom tudni érni nála azt a szintet, hogy képes legyen saját magát gyógyítani. Ha ez sikerülne neki, még nekem is bizony komoly fejtörést okozna. Bár kérdés, hogy mennyi idő alatt lenne képes önmagát meggyógyítani.

Kisétálunk mindketten végül, majd tovább beszélgetünk, de most már nem harcról.

- És hogy döntöttél. Most tehát végleg itt maradsz?

- Tetszik itt, az az igazság. De igazán te teszed ezt a helyet még szebbé.

- Bókolni azt tudsz.

- Sok gyakorlás kérdése - viccelem el a dolgot. - Nem olyan nehéz ez, ha az ember egy ilyen lányt lát.

- Köszönöm - pirul el. - Tudod… olyan jó, hogy neked elmondhatom a dolgokat. A barátaimon kívül te vagy még, aki meghallgatsz.

- Barátaidon kívül? Én talán még nem vagyok az? - kérdezem némi célzattal.

- Nem egészen erről van szó veled kapcsolatban, de ebbe nem szeretnék most belebonyolódni.

- Értem, mire gondolsz. - Tudom jól, mire gondolhat, és ez most megerősítette előbbi érzésem, ami igazából megnyugtat.

- Szóval olyan jó neked elmondani. Bárcsak apám is egyszer meghallgatná, amit akarok neki mondani.

- Ami azt illeti, nem ismerem annyira Pristen urat, hogy véleményt alkossak róla. De az eddigi benyomásaim alapján úgy tűnik, hogy nagyon is szeret téged.

- Bár én is így gondolnám.

- Talán nem mondja. Talán valami más. Talán túl büszke ahhoz, hogy kimondja. Lehet, hogy sose fogja. De egyszer érezni fogod - mondom a vállára téve a kezét.

- Szeretnék azon a tornán indulni! - bukik ki belőle. - Ha nem indulok, azzal elvágja azt a maradék esélyt is, amitől igazán fejlődhetnék. Be akarom neki bizonyítani.

- Értelek… biztos meglesz rá a lehetőség, hogy bebizonyítsd neki. De én azt mondom, hogy apád már így is büszke lehetne rád.

- Köszönöm, Zen.

- Veled vagyunk, Jayden! - szól közbe Tabea hirtelen előttünk teremve.

- Te meg mit hallgatózol? - néz rá morcosan Jayden.

- Ó, én csak erre jártam! - mondja teljesen ártatlan hangon, mint akit mindig is félre értenek.

- Te is indulsz a tornán? - kérdezi tőlem.

- Igen - mondom.

- Akkor jobb lesz, ha alaposabban készülök. Meglátjuk ki a tűz igazi mestere.

- Így akarsz talán imponálni Zennek? - kérdezi Jayden.

- Zennkori Makoto a neve még mindig. Megjegyezhetnéd igazán annak a nevét, akivel randizol.

- Mi??? Mi semmi ilyesmit nem csinálunk.

- Határozottan nem - vágom rá én is, hiszen nem akarom, hogy Jayden miattam legyen téma a városban.

- Jaj, ne csináljátok már. Vörösebbek vagytok, mint a hajam. De ha ennyire nem kell, akkor én szívesen átvállalom őt - mondja rám kacsintva.

- Majd mindjárt elmagyarázom, mint fogsz vállalni te… - mondja, és elkezdenek körbe kergetőzni.

- Lányok elég lesz - mondom egy kicsit zavartan. Szerencsére abbahagyják egy idő után.

- Nekem aztán tök mindegy mit csináltok - fejezi be Tebea. - További jó szórakozást! - mondja, majd elmegy.

- Hol is tartottunk? - mondja - Ja igen a torna.

- Talán apád meggondolja magát.

- Persze… ha pedig anyámnak kerekei volnának, meg áramszedője, akkor lehetne akár villamos is.

- Ennyire csak nem rossz a helyzet - próbálom vigasztalni. - Remény hal meg utoljára, meg ilyenek, tudod…

- Lehet, hogy pozitívabban kéne felfognom a dolgokat.

- Az nem egy haszontalan dolog.

- Most ha nem haragszol, megyek. Megörvendeztetem a bátyámat is egy kicsit, ha már egyszer hazatért.

- Tégy úgy - mondom neki kedves mosollyal. - Szépségednél már csak a napod legyen szebb.

Azzal elválunk. Szöget ütött a fejembe, hogy Jayden nem indulhat a tornán apja tiltására. Valahogy változtatni kell ezen, különben hiába az edzés, és a munka. Ha nem szerez ott is tapasztalatokat, akkor ezzel a lánya fejlődését gátolja. Kereshetném az okát, de ha tudnám, se oldaná meg a problémát.

***

Öreg este van. Sajnos nem sikerült Pristen úrral beszélnem, azt mondták, távol tartózkodik a rezidenciától. De nem mondták meg hova ment. Egyedül Demetrius hagyott üzenetet a szobámba, de azt is csak azért, hogy szeretne velem találkozni azon a nagy erdei tisztáson, ahol most állunk egymással szembe. A hold fénye gyönyörűen és fényesen ragyogja be a helyszínt, így lámpa nélkül is jól látjuk egymást. Az idő nagyon jó volt, így felvehettem egy fekete ujjatlan felsőt, meg egy bő farmernadrágos és sportcipőt. Természetesen hoztam a kardomat is, hiszen az erdőben ki tudja mi leselkedik. Meg aztán tisztában vagyok Demetrius edzési módszereivel is, és biztosam most is ezért akart velem itt találkozni.

- Hívattál, Demetrius! – mondom neki, majd igazítok egyet a szemüvegemen.

- Így van... látni akarom, hogy mennyit fejlődtél, amióta nem találkoztunk.

- Sejtettem – mondom ravasz mosollyal. – Viszont szeretnék kérni öntől valamit.

- Halljam, fiam.

- Önnek elég nagy befolyása van itt, úgy látom. Maga talán tudna hatni Pristen úrra, hogy Jayden induljon a tornán. Ön talán képes lenne Pristen úrra hatni.

- Fogjuk a fegyvereket is használni?

- Miért, csak nem vagy megijedve egy kis éles csatától?

- Úgy ismersz? – mondom hanyagul a vállamra vetve a kardom.

- Reméltem, hogy ezt mondod. A tornán úgy sem lehet ilyen fegyvereket használni.

- Akkor kezdünk vagy teadélutánt tartunk?

- Ó, pimaszabb lettél, mióta utoljára találkoztunk.

- Te meg látszik, hogy öregszel, ha ennyi idő kell ahhoz, hogy felkészülj! – piszkálódok tovább.

- Na jó, lásd kivel van dolgod... – mondja és előveszi fegyverét, aminek az egyik vége ilyen kaszaszerű, a másik felén meg egy kb. 40 centis penge van.

- Ó... használod ellenem az Égi mennydörgést? – kérdezem tőle. Ez a fegyverének a neve, ő a villámokat képes uralni. – Még soha nem vetted elő ellenem a fegyvered, úgyhogy megtiszteltetésnek veszem.

- Csak aztán nehogy csalódást okozzál.

Rögtön támadásba lendülök, és oldalról próbálok csapni. A pengés felével kivédi az ütést, majd megfordítja a fegyverét, és a kaszás felével belekap a kardomba, és megemel vele úgy, hogy a levegőbe dob engem, amire én hátra szaltózok, majd földre érkezek. Ezután hátulról előre lendítve a kardomat egy hatalmas lángvihart zúdítok felé, amit ő egyszerűen kettévág.

- Mondd csak, fiam! Tetszik neked Jayden?

- Jobb, ha nem ezzel foglalkozik most, Demetrius!

Most ő támad. Fentről lefelé csapva próbál kiütni engem, de oldalra gurulva elkerülöm a támadást, ám ekkor gyorsan megfordítva a kaszával suhint felém, de én a fa részre rálépve felugrok, és most én csapok le rá, de ő a pengés felével. Megint hárítja a támadást, azonban ahogy én átfordulok felette, egy tűzgolyót varázsolok a tenyeremmel az arcába, ami hatalmasat robban. Tudom, hogy ennyivel még nem nyerem meg, és keresni kezdem őt. Váratlanul megérzem a kaszás felének a hideg érintését a nyakamon.

- Mi van fiacskám? Csak nem szem elől tévesztettél. Pedig még szemüveged is van – mondja, majd le is pöccinti a fegyverrel a szememről azt.

- Bizony egy pillanatra elvesztettem a fonalat, mondom. De most már megint látlak – mondom, és a kardomat odaemelve nagy erővel ellököm magamtól az eddig fogva tartó hideg fémet, és gyorsan a szemüvegemért bukfencezek, amit ő megpróbált elkotorni a fegyverrel, de gyorsan magamra kapom, és még a támadását is kivédem. Hanyatt fekve vagyok most, ő pedig rám nehezkedik, ahogy lesújtott a pengés résszel.

Próbálom elnyomni magamtól, de inkább úgy döntöm, hogy lerúgom magamról. Ez sikerül is. Ekkor azonban a feje felett kezdi forgatni ékességét. Az ég villogni kezd. Villámokat fog használni ellenem? Ezúttal tényleg komolyan veszi. Egy majdnem eltalál, éppen hogy hátra tudok szökkenni előle. Ahová mutat a pengével ott csap be a villám. Szépen kiszökkenek mindegyik elől, mígnem egyik a vállamat súrolja. Égési sérülés keletkezik a bőröm helyén, és vérezni kezdek, akkor még egyet belém csap, ami a hátamat találja el. Hason fekvő  helyzetbe kényszerülök. Odalép hozzám, és a pengés felet a hátamhoz nyomja.

- Sajnálom, fiam... lásd be, hogy elbuktál.

Megölhetném, ha akarnám, hiszen bámilyen erős öreg kora ellenére, én akkor is erősebb vagyok fizikálisan. El tudnám kapni a fegyverét, és megfognám, és hirtelen felemelve a pengémet végezhetnék vele. De nem... nem tudom megtenni Demetrius ellen. De vajon Demetrius megtenné? Ő is visszafogta magát? Nem hiszem... akármilyen jóságos és igazságos emberileg, harcban nem ismer tréfát. Döntésre jutok. Megfogom a fát, és erősen megrántom úgy, hogy belefúródik a pengés fele a földbe. Próbálja kihúzni, de én erősen tartom.

- Sose mondd, hogy elbuktál, amíg nem ölted meg az ellenfelet! – nézek fel rá. Persze eszem ágában sincs megölni őt továbbra sem, csak rá akarom hozni a frászt egy kicsit az öregre.

Miközben fogom a fegyverét, féltérdre állok, majd fegyverét neki szegezem.

- Sakk matt! – kiáltom, majd akkorát rántok felfelé a fegyveren, hogy kiesik az a kezéből, majd egy pergőrúgással a földre kényszerítem, majd rálépek.

- Elvesztetted a fegyvered – mondom, miközben felé szegezem a kardom. – Ez már inkább felér egy vereséggel.

Demetrius elmosolyodik, ahogy ezt mondom.

- Büszke vagyok rád... rengeteget fejlődtél.

Ekkor egy harmadik alak jelenik meg. Pristen úr.

- Itt meg mi folyik? – kérdezi.

Felé emelem a fejem, visszateszem a fegyveremet – amit a hátamon viselek továbbra is – és féltérdre ereszkedek előtte.

- Pristen úr! Szeretném kérni a legmélyebb tiszteletemmel arra, hogy engedje a lányát a tornán részt venni!