Démonvadászok - 6. fejezet

Hatodik fejezet

Jayden:

Az ablaknál állok és a haragos déli égboltot figyelem, miközben D’Lei mellettem egy székben szunyókál. Arról volt szó, hogy beszélgetünk, és mesél a küldetésről, de elfáradt, és elaludt, mire ideértem a Zennel való edzésről. Hát nem akarom felkelteni, viszont vágyom a társaságára, úgyhogy maradok még egy darabig. Leginkább addig, míg apa meg nem érkezik, mert őt látni sem akarom, tehát ha ő hazaér, én megyek. Haza… Régen ez a ház volt az otthonom, de már csak akkor jövök ide, ha D’Lei itthon van, mert neki még mindig ez az otthona, én meg inkább tartom otthonomnak a szobát, amiben Tabeával és Veronnal lakom. Apa miatt van. Soha nem volt felhőtlen a viszonyunk, de míg gyerek voltam, azért jobban megértettük egymást. Mostanában… Most már minden más. D’Lei mocorog, és leesik róla a takarója. Lehajolok, hogy felvegyem, és ebben a pillanatban egy villám hasít át az égen, ő pedig jó kapitány módjára azonnal harcra készen ugrik fel. Én hogy elkerüljem a felém tartó térdét, a földre zuhanok. Ő meg áll, és először kibámul az ablakon, aztán rám emeli tekintetét.

–               Baby, mi a csudát csinálsz a földön? – kérdi, miközben én felkelek.

–               Ó, csak figyeltem, hogy alszol – válaszolom, ami persze nem igaz, de nem is annyira jelentős a dolog, hogy komolyabb időt pazaroljunk rá. – Villámlott – mondom, miközben mindketten az ablakhoz lépünk, és kibámulunk rajta.

–               Nem, ez Demetrius, legalábbis szerintem – közli D’Lei. Gondterheltnek tűnik.

–               Szerinted harcol? – fordulok hozzá.

–               Megnézzük! – dönt a bátyám, és a mellényéért nyúl, s nekem is odadobja az enyémet. Egyen öltözékünk van, ő kitapasztalta, hogy egy ilyen mellény mennyire jó a harcban, mert szabadok maradnak a kezei, és mikor elvégeztem az iskolát én is kaptam egyet.

–               Mármint én is? – kérdezem elég bizonytalanul. Annyira megszoktam már, hogy engem mindig mindenből kihagynak, hogy eszembe sem jutott, hogy D’Lei soha nem tette. Ő mindig magával vitt, ha tehette, és ha meg tudta győzni apát, mert az volt az igazán kemény dió. De a bátyám azt szerette volna, ha mellette tanulok meg boldogulni az életben, ha ott van és vigyázhat rám.

–               Persze, Baby, mégis mit gondoltál? Amíg mellettem vagy, nem eshet bajod – közli teljes meggyőződéssel, aztán végigfut rajtam a tekintete. Térdig érő csizmát viselek (mint általában), egy hosszú fekete nadrágot, ami a lábamra feszül, és fölötte egy lila-fehér kockás rövidebbet, ami nem feszül. Felül egy sima fehér felső van, ami a vállaimat szabadon hagyja, de a mellényem elfedi ezt is. – A tőröd a csizmádban, ha jól látom – állapítja meg elégedetten. Ó igen, az az egy mindig nálam van, talán leginkább azért, mert megszoktam. – Menjünk! – viszonylag nyugodtan, de persze sietve indulunk útnak, viszont nem szeretnénk, ha ez bárkinek is feltűnne, úgyhogy próbálunk úgy tenni, mintha csak ténferegnénk. Igaz elég későre jár már, és viszonylag kevesen vannak már az utcákon. Abban a pillanatban, hogy elhagyjuk a kaput, futásnak eredünk. A villámok még mindig ott cikáznak a levegőben, de most már egyértelműen látjuk, hogy ezek nem természetes villámok, tehát D’Leinak volt igaza, és ez valóban Demetrius.

–               Van itt egy tisztás, szerintem arra kéne mennünk – jegyzem meg halkan. A testvérem csak bólint. Ő is így gondolja. Minél közelebb érünk a tisztás széléhez, annál lassabban és óvatosabban közelítünk, mert ritkulnak a fák, és nem akarjuk, hogy észrevegyenek. Már tisztán látjuk, hogy két alak harcol, és ebből az egyik az általunk feltételezett Demetrius.

–               Sakk matt! – kiáltja ekkor ellenfele, akiben én Zenre ismerek. Megszerezte Demetrius fegyverét, aki így már tehetetlen. Mégsem tűnik bosszúsnak. Mosolyog. Hát persze, hiszen ez csak annyit jelent, hogy Zen nagyon jó harcos.

–               Büszke vagyok rád – hallom meg a hangját, mintegy megerősítésként saját gondolataimra. Én is elmosolyodok.

–               Szerintem menjünk – javasolja D’Lei, és én engedelmeskedve már indulok is. Kicsit azért csalódott vagyok, mert valamiért vágytam volna egy kis harcra a bátyám oldalán. – Mi a csuda? – szólal meg újra testvérem, ami visszafordulásra késztet.

–               Pristen úr! Szeretném kérni a legmélyebb tiszteletemmel arra, hogy engedje a lányát a tornán részt venni! – Döbbenten bámulok Zenre, amiért ezt meg merte tenni. Apa ki fog akadni, és biztosan nemet mond, de nekem nagyon sokat jelent, hogy kiáll értem. Látom, ahogy apa arcán átfut a harag, és az indulat, mégis, mikor megszólal higgadt.

–               Hálás vagyok neked, amiért két ízben is megmentetted őt, ám ez a két eset is csak arra jó példa, hogy még nem alkalmas a tornára! – mondja kimérten.

–               Mert te visszafogod – lép ki mellőlem D’Lei, és mivel nem akarok egyedül maradni, követem. – Jayden tehetséges, de a legtehetségesebb harcos is könnyű prédává válik, ha ketrecben tartod, és korlátozod abban, hogy fejlődjön, míg körülötte az egész világ előre halad! – Igen, valami hasonlót mondtam én is neki.

–               Uram, a torna kitűnő alkalom lenne arra, hogy Jayden megmutassa, mire képes! Hogy bebizonyíthassa, képes egyedül boldogulni! Vagy, ha úgy alakul, méltó bizonyíték lehet az ön szavaira is, mely szerint egyedül nem boldogul, bár ez utóbbiban én kételkedem – folytatja a védőbeszédemnek is beillő szavakat Zen. Most, hogy közelebb érünk hozzá, látom, hogy megsérült. Szó nélkül guggolok hozzá, és kezdem el gyógyítani. Módszeresen kerülöm apa tekintetét. Nem akarok rá nézni, nem akarok beszélni vele… Egyáltalán tudomást sem akarok venni róla. Strucc politika, tudom, de nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy megtegyem.

–               Állj fel fiú – morogja apa. Az, hogy Zent nem szólítja a nevén, csak azt mutatja, mennyire haragszik. – Attól, hogy méltósággal, és őszintén kéred, nem változik meg a véleményem! Jayden gyógyító, nem a harcmezőre való!

–               De uram, nem védheti meg őt mindentől! Jayden képessége arra való, hogy segítsen a társain, de ezt csak úgy tudja véghez vinni, ha ott van velük a harc hevében, hogy ha megsérülnek, azonnal gyógyíthasson. Ő a természetéből fakadóan ilyen, és ha ön… - folytatja Zen, immár mellettem állva.

–               Elég legyen – dörren rá apa.

–               Ha továbbra is leláncolod, bele fog halni – morogja D’Lei elkapva apa karját. Azt hiszem, ő az egyetlen ember közel s távol, aki ezt meg meri tenni, és aki meg is teheti. – Betegesen véded, lásd már be! Erre a legjobb példa ez a verseny! Itt a társaival harcol, senki sem fogja őt megölni, de még csak veszélyesen megsebesíteni sem. Ha nem engeded neki, hogy amiket megtanult a gyakorlatban alkalmazza, a tudása szép lassan eltemetődik és ha rászorulna sem lesz képes használni.

–               Lássa be uram, jót akarunk neki! – társul testvérem mellé Zen is. Én csak állok és figyelem őket, és ahogy apára nézek, látom a szemében a haragot, ami rosszul esik. Soha nem értettem, miért akar ennyire betegesen megóvni, és miért nem látja be azt, amit lassan az egész támaszpont mond neki.

–               Hagyjátok! Felesleges – morgom, és elfordulok tőlük. Nem akarom, hogy sírni lásson.

–               Pont ez az Jayden – szólít meg apa. – Mások harcolnak érted, most is! És ha a harcban is ilyen hamar feladod, akkor meg fogsz halni! Most sem te kéred, Makoto és a bátyád harcolnak azért, amit te szeretnél. Ha igazi harcos lennél, akkor nem így lenne! Ha…

–               Harcos voltam, de te kiölted belőlem! – támadom le apát. – Már csak gyógyító vagyok, nem a harc az elemem, hanem a gyógyítás, de pont úgy van, ahogy Zen mondta! Ha jól akarom csinálni, ha életeket akarok menteni, akkor meg kell tanulnom megvédeni magam, és én meg akarom tanulni! Mindent, amit az iskolában elértem, kemény harcok árán értem el, és lehet, hogy az gyerekjáték egy felnőttnek, de akkor egy gyereknek az igenis harc volt. És elértem amit akartam, mert harcos voltam. És te voltál az aki kiölte belőlem! A te hibád!

–               Ha az én ellenállásomat nem tudod meg törni, akkor mit kezdesz majd a démonokkal? – kérdezi sértő flegmasággal és lenézéssel apa. Fáj, mikor így beszél, mert egy apának ezt soha nem szabadna. Annak idején volt annyi belátása, hogy ne ő legyen a mentorom, mert nem akart kemény lenni hozzám, mert ő csak az apám akart lenni. Nem tudom, mikor változott meg a dolog.

–               A démonok egyike sem az apám! Őket nem szeretem, hát nem érted? Épp eleget harcoltam veled ahhoz, hogy kezdjelek meggyűlölni, de én nem akarlak gyűlölni, úgyhogy nem harcolok tovább! – közlöm egyszerűen. Zen mellém lép és a vállamra teszi a kezét.

–               Jayden dolga nem az, hogy Ön ellen harcoljon uram, de amíg Ön erre kényszeríti,soha nem lesz képes teljes erőbedobással küzdeni, mert a lényének egy részét lefoglalja az a harc, és a szeretteink ellen harcolni sokkal nehezebb, mint több tucat démonnal felvenni a harcot, vagy szembenézni a halállal – közli keserűen.

–               Legyen – fúj egyet apa, és mind összenézünk, mert nem tudjuk, egészen pontosan mire érti. – Részt vehetsz a tornán, de ha elbuksz, vagyis nem vagy bent az első ötben, akkor soha többé nem teszed ki a lábad a támaszpontról, és nem szegülsz szembe velem!

–               Rendben – vágom rá gondolkodás nélkül, és mintha életemben először, ami persze nem igaz, csak már nem emlékszem olyan régen volt. Tehát életemben először mintha büszkeséget látnék apa szemében.

–               De ha bent lesz, elengeded küldetésekre – csatlakozik be D’Lei. – És rögtön bemelegítésnek két nap múlva elkísér engem. Hogy biztos biztonságban legyen, Makoto is velünk jöhetne – veti fel a fiúra nézve. Ő bólint.

–               Mondtam. Amíg rajtam áll, nem eshet baja –közli elszántan.

–               Őrült banda – dohogja apám, és sarkon fordulva magunkra hagy bennünket. Én örömömben a mellettem álló Zen karjába ugrok, aki először meglepődve, aztán pedig lágyan ölel magához.

–               Ez egy roppant merész, és kissé őrült vállalkozás volt fiam, tekintve, hogy most jöttél – közli hozzánk lépve Demetrius. Elmosolyodok és felemelem a fejem, hogy Zenre nézhessek, de még nem eresztem el.

–               Igen, valóban, és nagyon hálás vagyok érte! Egyre hosszabb a dolgok listája, amiért hálásnak kell lennem – mosolyodok el, még egyszer megölelem, és nyomok az arcára egy puszit, aztán eltávolodok tőle. Kiállt értem, úgy ahogy eddig csak a testvérem, és önnön érdekeit félre téve harcolt az igazamért. Ez a srác egyszerűen az önzetlenség mintaképe, és…

–               Hé, Baby, komoly edzésbe kell kezdened, hogy az első ötben bent légy! – csatlakozik hozzám D’Lei átfogva a vállam. – Itt van mindjárt Zen, aki ellen zéró az esélyed, ha Demetriust is a földre kényszerítette.

–               Tudom, és ott van még Tabea meg Ted, Fredet és Veron legyűröm valahogy… - folytatom a sor, aztán a következő pillanatban felgyorsulnak az események. Szél támad, ami nem lenne baj, de ez természetellenesen erős szél. Mind észak felé fordulunk, és a látóhatárt kémleljük. Semmi. Aztán Zen elkapja a derekam és felugrik velem a levegőbe. Vele együtt emelkedik a testvérem és Demetrius. És észak felől most mégis érkezik valaki. Két csinos és sápatag nő bukkan elő a lombok közül, egyikük D’Leira veti magát, a másik felénk tart. Zen elereszt, és előkapja a kardját, én pedig próbálok valahogy kikerülni a harcuk kellős közepéből. Már újra a föld felé zuhanok, ahol úgy tűnik minden rendben, de abban a pillanatban, hogy földet érek, indák csavarodnak a lábamra, és húznak a föld alá. Ez nem nagyon lesz jó. Demetrius is fogságba kerül, igaz neki egy percébe telne kiszabadulni, de nem használja erejét. Tudom, miért, hiszen megtanították, hogy a föld elemet használó démonok vezetik az elektromosságot. Semmi logika nincs benne, minden tannak és elméletnek ellent mond, de feltételezések szerint az ilyen indákat képesek bevonni a földből kinyert fémekkel, így ellenállóvá válik a vágófegyverekkel szemben is, és nem mellesleg vezeti az áramot. Tehát, ha Demetrius szabadulni próbál, engem is áramütés ér. Zen egy fának csapódva töri ketté a vaskos fatörzset, amit aztán lángra lobbantva az ellenfeléhez vág, ami azon mód elrepül a fejünk fölött amolyan tűzcsóvaként. A bátyám pedig hozzá sem ér az ellenfeléhez, az mégis eszméletlenül rogy a földre. Ezeknek fogalma sincsen, kivel állnak szemben. Zen landol mellettem. Az indák lassan körbefogták az egész testem, és a levegőért küzdök minden pillanatban. Ő a tűz képességével pillanatok alatt ki tudna szabadítani, de annak megint ugyanaz lenne az eredménye, megégnék én is. Mondjuk az a kisebb gond. Demetrius is. Zen próbál kiásni, és annyira velem van elfoglalva, hogy nem észleli a rá leselkedő veszélyt, a levegőt átszelő kard képében. D’Lei figyelmeztetése későn érkezik, és a penge csúnya sebet ejt a karján. Gondolkodás nélkül kezdem gyógyítani, pedig már szédülök az oxigénhiánytól.

–               Jayden – hallom Zen hangját, és rádöbbenek, hogy egy pillanatra talán elájultam. – Tarts ki még egy picit, kihozunk benneteket.

–               Nem tudtok másképpen kiszedni bennünket, csak ha… - kezdeném, de rádöbbenek, hogy újra kapok levegőt, és a gúzsba kötő gyökerek, vagy akármik, engedtek a szorításon. Nem egészen értem mi történt, illetve töprengek rajta, és szépen összerakom magamban. Akkor történhetett, mikor gyógyítottam. Nem a saját erőmet használtam fel, mert azt éreztem volna, hanem… Zenre nézek. – Kell valami seb, amit gyógyíthatok – mondom neki, ő pedig úgy néz rám, mintha megőrültem volna. Persze a jótékony megbocsátás ott van a szemében, gondolom azt hiszi, a félelem, vagy valami más.

–               Makoto – harsan D’Lei kiáltása, aki magához hívja mellőlem Zent. Nem tudom, mit csinálnak, valamin nagyon ügyködnek, és vitatkoznak, Demetrius pedig egyre lejjebb süllyed, hiába próbál folyamatosan szabadulni. Én is megint lejjebb süllyedek. Összenézünk, míg ők ketten azon agyalnak, mit tegyenek, és látom a mester szemében a bűntudatot. Összeszorítom a fogam, és rábólintok, aztán a pillanat tört része alatt valaki felsikolt az erdőben, nem én vagyok, pedig már én is érzem a villámok erejét, és az égett hús szagát. A saját húsom. De csak a lábam pörkölődik meg egy kicsit, az indák mégis visszahúzódnak. Zen és D’Lei felkapja a fejét, és látva hogy szabadulunk, kihúznak bennünket. – Felesleges volt, már készen állt a tervünk – morogja a bátyám. Úgy tűnhet, megfedi Demetriust, de ő ilyet soha nem tenne. Csend vesz körbe bennünket, úgy tűnik az ellenfeleink visszahúzódtak. Zen siet hozzám, miközben a többiek az erdőt kémlelik.

–               Jayden, minden rendben? – kérdezi, de a lábamra pillantva tudja, hogy nem egészen. Ölbe szeretne venni. – Gyere, majd én…

–               Nem, köszönöm – utasítom vissza, pedig igazán élvezném, ha megint a karjaiban utazhatnék. – Apának egy valamiben igaza van! Túlságosan a barátaimra támaszkodok. Megy egyedül is! – közlöm, és ha fájdalmak árán is, de felállok. Nem túl vészes a dolog, de azért kellemetlen fájdalom. Társaink csatlakoznak hozzánk. D’Lei megölel.

–               Minden rendben, Baby? – kérdezi, én pedig bólintok. Fura, hogy pont most, mikor apa engedélyt adott, jövök rá, az okaira. Hogy miért akart távol tartani a harctól. Azt hiszem, nem csak magam miatt. A társaim miatt is, mert míg nem vagyok elég jó, addig őket is veszélybe sodrom. Mint most! Zen rám figyelt, ezért sérült meg, és Demetrius már régebben szabadulhatott volna, ha nem velem van elfoglalva. Nem azért, mert nő vagyok, hanem, mert Prinsten vagyok, és a bátyám az, aki mellett ez a tény soha nem fog nyomni a latban.