Démonvadászok - 7. fejezet

Hetedik fejezet

Makoto:

A veszély elmúlt, azonban én egyáltalán nem vagyok boldog. Megsérült Jayden. Féltem használni a képességemet, mert nem akartam, hogy megsérüljön jobban. Ha Demetrius nincs… Nem merek belegondolni.

–               Semmi baj Zen, most már elmúlt a veszély - mondja Jayden jóságosan.

–               Ja, elmúlt… - mondom komoran, majd eltéve - illetve hátamra vetve - a fegyvert lassan elsétálok.

–               Zen! Várj! Mi a baj?

–               Hagyd most… - hallom meg még, ahogy mondja neki D’Lei.

Visszasétálok a szállásomig, a kardom pedig a szekrényem mellé teszem le. Néhány perc múlva azonban kopogást hallok. Majd résnyire nyílik az ajtó. Aztán Jayden fejét látom bekukkantani.

–               Nem zavarlak? Bejöhetek?

–               Ha gondolod… - felelem kedvtelenül.

–               Nem örülsz nekem?

–               Nem, nem erről van szó.

–               Ne marcangold magad a történtek miatt, te mindent megtettél, és ezért hálás vagyok neked!

Ekkor felállok, és magamhoz ölelem gyengéden, majd halkan megszólalok.

–               Nem hagyom még egyszer, hogy bántódásod essen.

–               Én meg nem akarom, hogy elmenj. Maradj itt közöttünk!

–               Jayden… most már ez az otthonom.

Ekkor szorosabban magához ölel. Néhány perc múlva elenged.

–               Most megyek… lepihenek… holnap akkor találkozunk - mondja szaggatottan, mintha rágódna a szavai között valamint. - Jó éjszakát! - mondja, végül kimegy.

Elalvás előtt lejátszom újra és újra a harc mozzanatait. Talán másképp kellett volna csinálnom, talán erősebben kellett volna harcolnom. Nem, nem számíthattam el magam. Mindig pontosan tudom, hogy mennyit használhatok az erőmből. Most már felesleges ezen agyalnom. Megtörtént, ami megtörtént, és most már arra kell gondolni, mi fog az elkövetkezendő időkben történni.

Mielőtt rám tör az álom, még Jayden arca jelenik meg képzeleteimben.

A szemembe sütő nap fényei ébresztenek másnap reggel. Na, akkor itt a kávé ideje. És bizony nincsen elsőbb rangú kávé annál, mint amit egy Prinsten hölgy keze le tud főzni. Ugyanaz van rajtam, ami tegnap volt. Sőt, gyakorlatilag át se öltöztem. Azért egy gyors „zuhanyzást” beeszközölök némi spray formájában. Ahogy leérek a lépcsőn, Tebeával találkozom.

–               Jó reggelt, Tebea! - köszönök rá vidáman. Mit ne mondjak, a lány ezúttal se takar túl sokat magából.

–               Szia, Zen! Hogy telt az éjszakád? - kérdezné, mintha tudná, hogy mi történt este. Persze látszik.

–               Jól, köszi.

–               Jayden igazán kedves lány.

–               Miért mondod ezt?

–               Talán nem az?

–               Nem egészen így értettem. Ezt én is észre vettem.

Közelebb lép hozzám…

–               Nos, ha gondolod, akkor… - kezdene bele mondandójába engem kellemetlen helyzetbe sodorva, de végül Jayden menti a helyzetet, aki egy csésze kávéval jelenik meg.

–               Sziasztok! - mondja mosolyogva. - Épp neked akartam felvinni - mondja nekem.

–               Köszönöm - veszem el tőle a kávét. Rögtön bele is kortyolok.

–               Hmm… ez igazán finom. Most már nem kell tartani a világvégétől.

–               Hogy érted?

–               Csak egyszer ne jussak kávéhoz, és megtudod.

–               De bolond vagy!

–               Mondd csak, jobban van már a lábad?

–               Túlélem.

–               Bíztam benne!

–               Van még négy nap a tornáig, addig csak helyre kaparodik. Apropó, leadtad a nevezésed? Ugyanis holnap estig lehet csak.

–               Még nem igazán.

–               Gyere a városközpontba akkor.

–               Jó, még úgy se láttam sok mindent a városból.

Ahogy sétálunk, csak ámulok és bámulok a várakhoz és kastélyokhoz hasonló kőépületeken, amik a középkort idézik. Meglepően ízlésesen harmonizál a modern technika, és ez a már-már lovagi kort idéző stílus.

Miután elhagyjuk a „bázist”, egy kis park rész fogad minket egy nagy szökőkúttal a közepén. Egyik padon egy fiatal csókolózó párt látok. Egy pillanatra ekkor Jayden felé kapom a tekintetem.

–               Mi baj Zen? - kérdezi tőlem. Valószínűleg elvörösödhetett az arcom.

–               Semmi… - mondom zavartan.

A park után nem messze bal kéz felé egy piac található. Egy kis szűk köves úton mindkét oldalról standok özönlik el az arra járót, és a különböző idősebb-fiatalabb nénik és bácsik próbálják portékáikat minél jobb áron eladni. Tovább haladva érünk be a sétáló utcába. Mindkét oldalt a fentebb említett stílushoz hűen lakóépületek vannak. Egy hosszú erkély van, mint rendesen a tömbházaknál, ahol ki is áll néhány ember és természetesen egy-két öregasszony napi pletykáitól hangos egy-egy rész. Egy elágazásnál jobbra kanyarodunk, ahol különféle hivatalok és intézmények érnek körbe egy zsákutcát alkotva tulajdonképpen, hiszen innen már csak kifele lehet menni, de valahogy mégsem érzi magát úgy az ember, hogy itt nem lehet már tovább menni.

–               Na oda kell nekünk menni - mutat egy kis ajtó felé. - Még én se adtam le úgysem a nevezésem bizonyos okok miatt. Az asztal mögött egy középkorú, szemüveges nő ül.

–               Jó napot kívánok, miben tudok segíteni? - valószínűleg ő a portás.

–               Hát erre a nagy harci tornára akarunk benevezni.

–               Második emelet, első ajtó!

–               Köszönjük!

Nosza rajta, felmegyünk a megadott helyre, ahol egy idősebb, elegáns úriember fogad minket. A szobája tele van díszítve különböző serlegekkel és kupákkal, no meg a korábbi tornákról egy-két jelenetképet találhatunk bekeretezve. Lent pedig nagy piros szőnyeg terül el, mintha valami filmsztár lenne.

–               Önök biztos a tornára akarnak nevezni!

–               Valóban ezért jöttünk - válaszolom.

–               Üdvözletem, Carleton úr - üdvözli Jayden. - James „Hammer” Carleton többször torna győztes. Az a rengeteg kupa ott mind az övé.

–               Jaj, ugyan már kérem, ne erről beszéljük most.

–               Ne szerénykedjen. Azóta se tudott senki ilyen teljesítményt produkálni.

–               Hát valóban szép idők voltak azok. De tudni kell, mikor van vége. Jó látni, hogy ilyen életerős fiatalok fognak összecsapni egymás ellen. Külön öröm, hogy te is nevezel, Jayden. Nagy marha lett volna az apád, ha egy osztályelsőt nem indít egy ilyen versenyen, már bocsánat.

–               Semmi gond… - mondja Jayden. - Bár nem láttam még kérődzni - vicceli el Jayden végül a dolgot.

–               Nos, akkor… hogy hívják az urat.

–               Zennkori Makoto

–               Huuu… Demetrius tanítványa. Lehet, hogy ez a torna már most eldőlt - vigyorog az úr.

–               Azért lesz még egy-két embernek beleszólása - kacsint egyet Jayden. - Meg kell őriznem az osztályelsőhöz méltó hírnevemet.

Még egy kicsit elbeszélgetünk, végül minden adminisztrációs dologgal végzünk.

–               A fegyvert majd a torna első napján fogod kiválasztani. Akkor mi most végeztünk.

Ahogy haladunk visszafelé, egy fekete csuhás alak sétál el mellettünk. Alig éri el a 160 centimétert, de szerintem nincs is annyi. Hátra fordulok utána, és látom, hogy oda megy, ahova mi is.

–               Elég különös alakok indulhatnak ezen a tornán - jegyzem meg.

–               Áh, nem mindenki ilyen nyugi. Sőt, még ismerősök is lesznek. Mondd csak, nincs kedved elmenni még valahova?

–               Veled? A világ végére is.

–               Ja, hogy aztán otthagyjál? - viccelődik megint Jayden.

–               Áh, azért minek gyalogolnék annyit? - ütöm le a labdát.

Azzal elindulnánk, de hirtelen D’Leit hozza elénk a sors.

–               Áh, nocsak. Titeket kerestelek.

–               D’Lei! Muszáj mindenhol ott lábatlankodnod? Bezzeg, amikor meg tényleg tudnánk beszélni, akkor meg elalszol - mondja durcásan a lány.

–               Nézd, nehéz küldetésen voltunk túl, és eléggé elfárasztott az út. Te jöttél későn.

–               Persze, én kérek elnézést. Miért kerestél minket?

–               Hát nézd, nem akarom megzavarni az idillt kettőtök között, de nemsokára itt a torna, és jó lenne, ha addig tanulnál egy-két dolgot.

Azzal újra a tisztáshoz megyünk.

–               Na, akkor Makoto… Mutasd, mit tudsz?

–               D’Lei, mit csinálsz? - kérdi Jayden.

–               A legnagyobb tiszteletem a tied, de nem harcolok ellened.

–               Ugyan már… csak nem ijedsz meg egy kis harctól… Azt mondtad, hogy melletted nem eshet baja Jaydennek, mert megvéded, akkor meg nincs mitől félned nem?

–               D’Lei! Hagyd ezt abba!

De a báty meg se hallja a szavát, és a kardját előrántva nekem iramodik. Nincs más választásom, minthogy nekem is elő kell vennem a fegyverem, amikor is a sötét csuhás alak közénk csap. Egy bot a fegyvere, aminek mindkét végén apró penge van. Majd bal lábával hasba rúgja D’Leit, aki nincs felkészülve a támadásra, és hanyatt esik, majd a hátán perdülve felém rúg, de én elszaltózok előle. Ekkor Jayden felé iramodik, aki azonban gyorsan előkapja a kést, amit a bokájához rögzített, és elkapva a fegyverét felé próbál szúrni, ő azonban átlendül felette. A rejtélyes alak ismét támad.

–               HÉ! Tilos a torna előtt a résztvevőknek harcolni! - kiált fel D’Lei.

De ő ügyet sem vetve a figyelmeztetésre Jaydennel kerül közelharcba. Jayden ezt ki is használja, és ügyes ütés és rúgáskombinációkkal hátratántorodásra készteti az ellenfelet. Ekkor gyorsan felé fut, majd kézen állva elkapja a fejét két lábával, átlendül felette, majd újra kézen álló helyzetbe érkezve átdobja maga felett pöttöm ellenfelét. Csak ámulunk D’Leiel.

–               Jó a mestere! - mondom neki utána magabiztosan, és fegyverünkkel gyorsan odarohanunk és fegyverünket rászegezzük az idegenre.-

–               Ki vagy? - kiáltom neki, holott a fegyvere és a harcstílusa valahonnan nagyon ismerős nekem. De gyorsan talpra ugrik, és feje felett pörgetve a fegyverét támad. Megint Jayden felé veszi az irányt, és egy repülő rúgással akarja a földre teríteni, de én gyorsan előtte termek, és egy lökéssel pontosan a lány feje felett dobom neki egy fának. Ekkor felpattan, és mintha felénk nézne hosszasan, végül az erdőbe fut.

–               Kizártatom a versenyből, akárki is ez! - dühöng D’Lei.

–               Hagyjad csak… - mondom vigyorogva. - Hadd jöjjön csak. Legközelebb lesz rántva a lepel. Ez esetben a csuha. - Jól vagy, Jayden?

–               Köszi, nem esett bajom. Hála annak, hogy foglalkoztál velem, újra visszatért a harci szellem belém, és sok mindent megértettem.

–               Most megyek, támadt egy kis dolgom - szól D’Lei, majd egy intéssel távozik.

–               Utána megyek - kezdi Jayden - Kicsit lenyugtatom, meg aztán hátha most többet tudok kiszedni belőle a legutóbbi útjával kapcsolatban.

–               Jó… vigyél neki is olyan jó kávét, amit nekem szoktál készíteni.

–               Zen… annyira más vagy valahogy, mint a többiek.

–               Mire gondolsz? Jó, nem mondom, Tedet talán nem dobnám ki az ágyamból, de amíg ilyen gyönyörűségek vesznek körül, mint te, addig meg se fordul az ilyesmi a fejemben.

–               Jaj, de bolond vagy. Úgy értem, hogy… mindegy - mosolyodik el. - Megyek, mielőtt lemaradok - fejezi be végül és a számra egy apró csókot lehel, végül távozik.