Démonvadászok - 8. fejezet

Nyolcadik fejezet

Jayden:

Még Zen szavain és viselkedésén töprengek, miközben már a bátyám után rohanok. D’Lei néha olyan, mint egy nagy gyerek. Nem is értem, miért akad ki ezen. Valaki fel akarta mérni az erőm, és akkor mi van? Nem mondom, hogy könnyű őt utolérni, meglehetősen jó formában van, az egyetlen, amit remélek, hogy akit követ ő legalább ennyire jó, vagy még jobb. Bár ha a harctéren összetalálkozom vele, akkor lehet, hogy nekem nem annyira jó. A házak között, egy szűk utcában találok rá a bátyámra, aki vadul szitkozódik, és olyan szavak hagyják el ajkát, ami egyáltalán nem jellemző rá, és méltatlan is hozzá. Ráadásul annak idején, ha apa ilyenen kapott bennünket, elég durva büntetéseket tudott kieszelni. Szerinte egy embernek legyen annyi önuralma, hogy mindig befolyása alatt tartja azokat a szavakat, amelyek elhagyják az ajkát. Ebben a szellemben nevelt bennünket, és beismerem, nem tett rosszat. Soha nem kellett még meggondolatlanul kimondott dolgokért bocsánatot kérnem. Megállok a sikátor végében, és vállam a falnak döntöm.

–               Ó, ha apa ezt hallaná – jegyezem meg. Ő megfordulva elmosolyodik.

–               De mint tudjuk, nincs itt, te pedig okos kislány lévén nem mondod el neki, ugye? – széles vigyor terül szét az arcomon, és igyekszem úgy tenni, mint aki nagyon nagy gonoszságon töri a fejét.

–               Ó, Baby, ne már! Te is tudod, milyen, még felnőttként is képes megbüntetni, és az vér ciki lenne, szóval tény meg egy szívességet mindkettőnknek, és hallgass. - Felszalad a szemöldököm.

–               Miért mindkettőnknek? – érdeklődök. Bátyám közben hozzám sétál.

–               Mert ha most beárulsz, akkor éjszaka tutira nem megyünk sehová – közli. Elfintorodok.

–               Nem tudom, elkerülte-e a figyelmed, vagy csak ugratsz, de én éjszaka amúgy sem mászkálhatok. Tudod, van ez a törvény, amit a múltkor is megszegtem, és három hónapig hallgattam érte, pedig csak randim volt – tárom szét a karom. Ő rendületlenül mosolyog, és a fejét csóválja.

–               Rossz irány, nagyon rossz – szögezi le.

–               Már mihez képest? – tudakolom. Már egyre kevésbé értem, és ezzel ő is tisztában van. Van valami a tarsolyában ez egyértelmű, de még nem akarja elárulni, még csak az agyam húzza vele. Persze megeshetne, hogy semmi sem fog történni éjszaka, de ismerem őt, és tudom, mikor hazudik. Most nem.

–               Jó, egy kérdést te, egyet én – javasolja. Ez nem jó játék, ilyenbe nem szabad belemenni, főleg nem ellene, de együtt nőttünk fel. Hozzáedződtem. Rábólintok. – Okés, én kezdem, mi van közted és Makoto között?

–               Felteszem levegő. Én jövök. Hová megyünk éjszaka, és apa engedélyezte?

–               Nos. Ez nem válasz, és egyből kettőt kérdeztél, ezért nem kell válaszolnom. Tetszik neked?

–               Feltétlen, ki is? – ajkamba harapok, mert ezzel már megint ő kérdezhet. Hát kijöttem a gyakorlatból, az egyszer fix.

–               Makoto. Van rá esély, hogy beleestél? – Az egész kérdezősködésben az a gáz, hogy nem tudom, kit kell Makotoként beazonosítani. D’Lei figyelmen kívül hagyta a roppant rossz névmemóriámat. Nem jellemző rá a figyelmetlenség.

–               Esély mindenre van, csak még mindig nem tudom, kiről beszélsz. Küldetésre megyünk éjszaka? – Most a bátyám arca válik olyanná mintha citromba harapott volna. Tehát ezzel megfogtam. Gondolkodik egy kicsit, aztán elmosolyodik.

–               Hát persze, Baby, nem volt egyértelmű? Apa engedélyezte, szóval ma éjszaka te, Ted meg én elmegyünk körülszaglászni – nyílik meg hirtelen. Tehát nyertem. A nyakába ugrok, persze nem a győzelmem okán, hanem mert végre megint kimehetek vele. Gyűlölöm már a város falait. Kicsit olyan, mintha nem az ellenséget tartaná távol, hanem minket rabságban. Engem legalábbis. – De most akkor te is mondd meg légyszives, hogy mire számítsak.

–               Milyen tekintetben?

–               Hát te és az a fiú. Az, akitől az imént váltunk el.

–               Ja! Zen? Akkor azt mondd, ne Ma… Ma… akárhogy is, de ne Maizézz itt nekem. Ő Zen és kész! – közlöm határozottan. Testvérem átfogja a vállam és magához húz. – És nem tudom, tudod, ezekhez a dolgokhoz idő kell, és nem ismerem még annyira, amennyire…

–               Szeretnéd? – érdeklődik, és az ábrázata nem hagy kétségeket afelől, hogy mire is gondol pontosan.

–               Nem, idióta! Amennyire kéne. Főleg az én tapasztalatlanságom mellett, mindenesetre más mit a többi srác itt a támaszponton, és ez nagyon szimpatikus nekem – magyarázom. D’Lei nyom egy puszit a homlokomra.

–               Na, akkor éjszaka megyek érted, pihenj Baby! – kér. Magamra hagy, mondván van némi dolga még, és míg én visszaballagok a szálláshelyemre, ő a másik irányba távozik. A szobámban aztán nem találom a helyem, ami tök normális, ha az ember küldetésre megy, legalábbis én úgy vagyok vele, hogyha küldetésre kell mennem, akkor előtte izgulok. Egy ideig próbálok pihengetni, aztán olvasással ütném el az időt, ami nem halad, sőt egyenesen vánszorog, feltehetőleg visszafelé jár. Úgy döntök, kitelepszem a parkba, a kedvenc fámra, ahol aztán behunyva a szemem próbálok koncentrálni. Mire? Hát a képességemre, és arra, amit tanultam, az iskolai anyagra, a D’Leitől tanultakra, és a Zen által átadott tudásomra. Itt bukik meg a dolog, mert Zen eltereli a gondolataimat. Fura egy fiú, és ezt persze nem rosszértelemben mondom. Megbízható, őszinte és odaadó. Nem fél attól, aki vagyok, vagy leginkább, azoktól, akiket a családomnak hívok. Sem a bátyám, sem az apám nem ijeszti meg, tiszteli őket, de nem tart tőlük, amit jó látni. Amikor olyan emberek vesznek körbe, akiknek az erejéről esti mesék születnek, kicsit hajlamos vagy az elbizonytalanodásra. Alapvetően kilógok a családi sorból. Apa telepata, amit már veszélyesen magas szintre fejlesztett. D’Lei pedig illuzionista, bárkivel képes elhitetni bármit, csak rá kell kapcsolódnia az agyhullámaira. Mindketten olyan képességek birtokában vannak, amelyeket okosan használva harcolniuk sem kell, hiszen mások harcolnak helyettük, ha úgy akarják. De ők ennek ellenére is olyan magas szinten művelik a közelharcokat, amivel talán akkor is megállnák a helyüket, ha képességek nélkül lennének. Anya… Ő állítólag képes volt energiapajzsokat létrehozni, a támadások erejét elnyelni, és sajátjaként felhasználni. Én? Én gyógyító voltam, és annak is csak kezdő. Jól végeztem az iskolában, de mint már említettem mára a társaim megelőztek, mert apa megkötött, és kalitkába zárt. Arany kalitkába, ez igaz, de kalitkába. Szerencsére valami különös oknál fogva magához tért, és ez jó volt így. Jól esett, hogy Zen bízik bennem, és hogy a bátyám sem tesz másként. Hogy megint van esélyem fejlődni, és utolérni, elhagyni őket. Szerencsére gyorsan tanulok, talán nem lesz vele gond. Érzem, ahogy az ág ha csak minimálisan is, de megmozdul alattam. Kinyitva a szemem egy alak áll előttem, a leveleken átszűrődő fény különös ragyogást ad alakjának, és nem mellesleg elvakít engem. Nem látom az arcát, de az illatát megismerem.

–               Mi járatban? – kérdem, és mintha meglepődne. Talán arra számított megijedek. – Nem ülsz le? Vakít a nap – magyarázom a dolgokat és összébb húzom magam, persze csak amennyire egy ág engedi. Zen végre letelepszik mellém.

–               Ha vakít a nap, honnan tudtad, hogy én vagyok? – kérdi, én meg csak mosolygok.

–               Nő vagyok. Hetedik érzék – válaszolom sejtelmesen. Leül, egyik lábát felhúzza a másik a levegőben lóg. Tökéletes egyensúlyérzék kell ahhoz, hogy az ágnak azon a vékony felén így tudjon ülni. Ez a fiú… Egy zseni, és jó lenne minél többet tanulni tőle. – Mi járatban?

–               Ezt nem árulta el a hetedik érzéked? – érdeklődik szemöldökét felvonva.

–               Ó, hát nem lehet mindent, mert akkor nem maradna semmi meglepetés, akkor pedig unalmas lenne az élet – világosítom fel, de ahelyett, hogy elmosolyodna, vagy legalább értékelné a szavaim, komoran bámul maga elé. Gondolkodik. Nem ismerem régóta, de gondolkodik, az biztos. Egy ideig hagyom, hagy törje a kobakját, elvégre mindenkinek szíve joga. Hátam a fa törzsének vetem, és figyelem, ahogy az arcizmai gyönyörű játéka elárul ezt-azt a fejében cikázó gondolatokból. – Zen – szólítom meg nagyon hosszú hallgatás után, de talán nem elég erős a hangom, mert nem kapok választ, még csak rám sem néz. Megérintem a vállát, és ő úgy néz fel, mintha álmából kelteném. – Nagyon eltöprengtél – állapítom meg. Halvány pír ül ki az arcára.

–               Ne haragudj, az az alak járt a fejemben, és hogy… - osztaná meg velem a súlyos percek eredményét, de megszólalnak a szirénák. Mindketten felkapjuk a fejünket, és ő kérdőn néz rám.

–               Ez nem jelent jó, vagy a várost érte támadás, vagy valamelyik fontos támaszpontunk, azonnal az eligazítóba kell mennünk – hadarom, és már ugrom le a fáról, ő követ.

–               Megtámadni a várost, mikor versenyre készül nem logikus lépés – közli.

–               Nem, cseppet sem az. Bennünket megtámadni amúgy sem az, maximum akkor lenne, ha nem lennének a városban a vadászok, de belőlük mindig van itt annyi, hogy a védelmünk biztosítva legyen. - Ez a támadás nem logikus lépés. A nagy viadal előtt megtámadni bennünket, mikor hemzsegnek a városban a harcosok… Teljességgel agyament ötlet. Az eligazítóhoz közeledve egyre több emberbe botlunk. Bátyám a semmiből kerül elő. Megragadja a karom, és fejével int Zennek, aki gondolkodás nélkül velünk tart. Örülök neki, hogy ennyire bízik bennünk.

–               Megtámadták a nyugati kaput. Szabályosan felrobbantották, oda kell mennünk – hadarja. – Apa engedélyezte – közli még, mikor látja, hogy már nyitnám a szám.

–               Nem kéne nekünk is az eligazításra menni? – érdeklődik Zen mellettünk futva. Futunk, mert sürgős.

–               Nem. A gyógyítókat Heissa azonnal a kapuhoz fogja küldeni, a harcosok pedig az egységeikkel megkapják a maguk feladatát. Neked nincs egységed, de örülnék, ha velem tartanál, benne leszünk a közepében. Demetrius szerint jól jöhetnek nekünk a képességeid – magyaráz bátyám most Zenhez fordulva. Az ő szemében a büszkeség, a bizonyítási vágy lobogott, de tudtam, hogy az ésszerűség határain belül fog cselekedni. Hamar megérkezünk, bár lehet, hogy csak nekem tűnik úgy, és abban a pillanatban, hogy kiérünk a házak takarásából, a robbanási területre, arcomba csap a füst és vér szaga, a robbanás keltette hőség. Sikongatás, jajveszékelés, és ami büszkeséggel tölt el a vadászok parancsai. Bármi történt is, még mindig a helyzet magaslatán állunk. Ted lép a kis csapatunkhoz, a vállamra teszi a kezét.

–               Jayden, de jó, gyere Albert nincs jó állapotban! – közli. Bátyámra nézek.

–               Tedd a dolgod, én vigyázok magamra – mondom, ő büszkén bólint, magához húz nyom a homlokomra egy puszit, és Zenhez fordul.

–               Jössz?

–               Az elsődleges célom vigyázni Jaydenre – válaszol ő. Hogy aztán miről beszélnek, mert azt már nem hallom. Heissa tűnik fel, miközben én még az Albert nevű emberrel foglalkozom. Mellette két alak hever a földön. Az első halott, már nem tudok mit csinálni vele, a másodiknak hiányzik a lába, sajnos ez ellen sem tehetek. Egykéz nehezedik a vállamra és felnézek. Zen magasodik fölém, aggodalom parázslik a szemeiben. Felugrok egy pillanatra, megölelem.

–               Vigyázz magadra! – kérem, és nyomok az arcára egy puszit. – Miattam ne aggódj, jó tanárom volt. – Látom, hogy szóra nyílna még, de nem adatik meg neki. Heissa a vállamra helyezve kezét szólít meg. El kell hátrálnom Zentől, és az agghoz fordulok.

–               Ezt itt rád bízom – közli. Elkerekednek a szemeim. Ő megemeli a hangját, és a mögötte lévő öt gyógyítóhoz fordul. – Jayden a főnök, azt teszitek, amit mondd – közli. Szemem sarkából még látom, hogy a bátyám és Zen távoznak. – Ted, te vigyázol rá – fordul Heissa a mellettem lévő fiúhoz. – Én a gyengélkedőre megyek, akit tudtok, gyógyítsatok meg, akinek olyan súlyosak a sérülései, azokat küldesd fel hozzám, de osztályozz! – kér egykori mesterem. Bólintok. Sajnos pontosan tudom, mit jelent ez. – Demetrius az óvóhelyek védelmét végzi, aki képes rá, küldd egy óvóhelyre! – Újra csak a fejemmel jelzem, hogy értem, és talán ha akarnék, sem tudnék megszólalni, annyi minden jár a fejembe. Fura ez a támadás, nem logikus. Ezt persze már megállapítottam párszor, de mg mindig ott tartok, hogy nem logikus. Heissa látva, hogy minden információt átadott, és bízva bennem (ami jól esik), magamra hagy. Az öt gyógyító, akik között van olyan, aki már akkor a gyógyítással volt elfoglalva, mikor én még meg sem születtem, rám szegezi a tekintetét. Itt a rangot nem a szolgálatban eltöltött idő adja, és nem is minden esetben a gyakorlati tapasztalt, hanem az erőnk nagysága. Heissa szerint az enyém még az övénél is magasabb, én ebben persze kételkedem, de amit kért, megteszem.

–               Jól van, ide a fal mellé kérem azokat, akiknek kisebbek a sérülései. A nem életveszélyes sérültek, menjenek az óvóhelyre, a súlyosakat... – Megfordulok, és észreveszek egy többnyire védett területet. Rámutatok. – Oda kérném a súlyosakat, miután a szükséges gyógyításokat elvégeztétek. Kettesével járjatok körbe. – Felemelem a hangom egy percre. – Kérnék minden sebesültet, hogy maradjon a fenekén, míg odaérünk, és instrukciókkal látjuk el! – Úgy vélem, hogy ez bőven elég, és újra a gyógyítókra nézek. - Hogy tiszta legyen, négy lehetőség van. Gyógyítás nélkül azonnal az óvóhelyre, gyógyítás után a saját lábán az óvóhelyre, gyógyítás után a gyengélkedőre. – Fogom rövidebbre. Nincs erre idő. A legidősebb már indulna is, de a mellé osztott fiatal még vár valamire.

–               És mi a negyedik – kérdi. A többieknek elkerekedik a szeme, és feltehetőleg ugyanúgy meglepi őket a kérdés mint engem. Hát ez nem nyilvánvaló? – Azt mondtad négy lehetőség van. Mi a negyedik? – érdeklődik újra.

–               Aki halott, az egyelőre ott marad, ahol van – morgom. Lehajtja a fejét, és elindul. Ted szegődik mellém. Nem szólok, rögtön a falnál kuporgó néhány emberhez lépek. Egy kislány sebeit gyógyítom be elsőként, akinél nagyobb az ijedtség, mint maga a sérülés, de pont ezért kell vele foglalkozni.

–               Nem lesz baj, nyoma sem marad – mondom rámosolyogva, ő pedig vidáman bólogat. Mikor végzek, megölel. Kiszabadítom magam, aztán pedig az édesanyjára nézek. Az ő sérülése valamivel súlyosabb, de nem igényel azonnali ellátást. – Menjenek az óvóhelyre – kérem. A nő bólint. Világos és érthető voltam az imént, nincs idő elaprózni a dolgokat. – Igyekezzetek, mielőtt a sérültek vissza teleportálása megkezdődik. Ha nem végzünk addig, nagy lesz a káosz! – hívom fel a többiek figyelmét.

–               Nem lesznek sérültek! Akkora erővel vonultunk ki, hogy tutira nem lesznek – henceg az újonnan érkező Gregor. Ő nem gyógyító, ő Heissa lótifutija. Ránézek, és egyetlen pillantásom elhallgattatja. Nem szeretem az ennyire elbizakodott megnyilvánulásokat. Egy fiatal és törékeny nő a következő, aki fog valamit és ráncigálja ki a romok alól. Mellé érve fedezem csak fel, hogy egy kéz, emberi kéz.

–               A vőlegényem, segítsenek kérem – fordul hozzám. Hisztérikusan megragadja a vállam, és szinte parancsol. Lefejtem magamról a kezét.

–               Kérem, próbáljon megnyugodni – javaslom, és leguggolok. Még ver a szíve, ha gyengén is, de van benne élet, nem lehet a romok alatt hagyni.

–               Ezt majd én, ha megvan, szólok – ajánlja fel Ted, és magához intve Gregort nekilátnak a férfi kiásásának. Én előrébb haladok, és folytatom a munkám. Igyekszem céltudatosan és határozottan megtenni, érzelmek nélkül, mert ezt csak úgy lehet, ha belegondolok abba, hogy az a gyerek akár bele is hallhatott volna, vagy hogy a nő elveszítheti a férfit akit szeret, dekoncentrálttá válhatnék, és az életekbe kerülne. Ennek a helynek én vagyok a jelenlegi parancsnoka, és mint ilyen felelősséggel tartozom az itt lévő emberekért. Haladunk, jól haladunk, a fiatal srácon kívül a segítségemre adott gyógyítók is értik a dolgukat. Aztán megérkezik az első harctéri teleportáló.

–               Gyógyítót! – ordítja, s két sérülttel érkezik meg. Megfordulok. Ketten is indulnának

–               Majd én, folytassátok – parancsolom. Mint mondtam, végeznünk kell, ezért csak én vonom ki magam az alól, amit eddig csináltunk. A teleportáló eltűnik, mielőtt oda érnék, és nincs lehetőségem kérdezni tőle. Pedig jó volna némi hírt kapni a harci állapotokról. Útközben, ahogy figyelem a sérülteket, az egyikük nagyon ismerősnek tűnik, s odaérve arra is rájövök, miért. Zenre ismerek benne, és nem értem, hogy sérülhetett meg. Már leguggolnék, mikor megérzem az illatát. Illetőleg nem az ő illatát, és pont ez zavar össze. – Hé bátyuskám, azért ez elég megalázó nem? – kérdem tőle. Ted felkapja a fejét, és csak egy értetlen pillantást vet rám, de a kövek megindulnak, így neki újra arra kell figyelnie, amit eddig csinált. Én Zenhez fordulok.

–               Hát hugi, látod, így jártam – válaszol ő (vagy aki hasonlít rá). Mosolyogva hozzá guggolok. Átfutom a sebeit, de folyamatosan szemmel tartom. Mint az már nyilvánvalóvá vált, ő nem Zen. Nem értem, mi ezzel a céljuk.

–               Jól van, ez nem súlyos, maradjatok itt – javaslom, és felállnék, de a másolat elkapja a kezem.

–               A társam nincs jól, én kibírom, de őt vitesd a gyengélkedőre, légyszi. – A szavai fényt gyújtanak az agyamban.

–               Tudod, hogy meg van a protokoll – közlöm. – De esetleg egy testvéri szívesség – lóbálom meg előtte a mézes madzagot. Felcsillan a szeme. Elveszett, kész vége van. Ez itt nem Zen, és semmi mást nem akar, mint bejutni. Nem értem, miért pont a gyengélkedőre, a sérültek lemészárlása mire jó? Bár ha kinyírják a gyógyítóinkat szarul fogunk állni.

–               Az klassz lenne – mosolyodik el. Gyűlölöm látni őt Zen arcával, és tudni, hogy ellenség.

–               Jayden gyere! – kiált oda Ted. Felkapom a fejem. Újabb teleportáló érkezik karján egy női vadásszal.

–               Gyógyítót azonnal! – kéri. Két vagy inkább három tűz közé szorulok. Nem hagyhatom felügyelet nélkül ezt a két alakot, mert ők tutira nem a mi embereink, és az a férfi meghal, ha nem megyek oda, ahogy a lány is, de nem tudhatom, ő vajon a mi emberünk-e.

–               Hé, ti ketten! –szólok az egyik gyógyító párosnak. – Kölyök, menj nézd meg a férfit, Ted, te gyere és segíts, te pedig nézd meg a lányt. – Majd tekintetem a teleportálóra emelem, aki hálásan bólint és elmegy.

–               Csak egy perc – mondom az ál Zennek, és felállva Ted elé megyek.

–               Mi van, Jayden? – kérdezi.

–               Ez itt nem Zen – morgom egész halkan.

–               Zen? Én azt hittem, a bátyád… - kezdené ő.

–               Hát pont ez az! Azt hiszi a bátyám. Ha Zen lenne, és láttad már Zent harcolni. Kizárt, hogy elsőként visszahozzák, és még annál is abszurdabb, hogy… – Különös hang kelti fel a figyelmem, mintha egy nyílvessző süvítene át a levegőt, aztán hirtelen egy bot kúszik be a képbe, amiből másodpercekkel később egy nyíl áll ki. Felkapom a fejem, és a köpönyeges ismeretlen áll előttem.

–               Ha kinyúvadsz, mielőtt felmérhetnélek, zabos leszek – morogja az ismeretlen, majd átugorva a Zen utánzat és társa fölött, az idősebb gyógyító előtt ér földet, és láss csodát a lány azonnal harcba bocsátkozik vele.

–               A szentségit hugi, mi folyik itt? – kérdezi a másolat.

–               Jayden ez a srác nem is a testvéred – kotyog közbe a fiatal gyógyító. Ölni tudnék a tekintetemmel, amit ő azonnal megért, de már késő. Látom a másolat szemébe, hogy rájött, a játékra, és dühös.

–               Ez roppant kellemetlen – mondja kimért hangon. – Nem akartuk idő előtt felfedni magunkat. – Elfintorodok, harci állásba helyezkedve. A gyógyítók tudják a dolgukat, kivonulnak a harci vonalból.

–               További utasítási senki sem lát el érkező sérültet – adom parancsba. Nem túl jó megoldás, de sajnos nem tudhatjuk, kire pazaroljuk az erőnket. Mind egyszerre hördülnek fel. Sajnálom, de nem kockáztathatunk. Ellenfeleinkre nézek. – És mit akartatok? Bejutni? Megölni a gyógyítókat? – kérdezem.

–               Nem feltétlen – válaszol a Zen másolat, és újabb nyilat lő ki. Teljesen hétköznapi mozdulatként hárítom a tőrömmel. Valahol a hátuk mögött elég durva harc dúl, a nő a falnak csapódik, és a köpönyeges alak már be is robban elé. Gyors. Az utánzat ebben a pillanatban felhagy a mosolygással és tüzet okád. Nem viccelek, valóban azt teszi. Meglehetősen nagy lángcsóva tart felénk, de a félelem semmi jelét nem érzékelem magamon.

–               Maradj, elrendezem – közli Ted is higgadtam, és úgy tűnik, ezzel sikerül meglepni őket. A srác elém lép, és maga előtt tölcsért formálva kezéből elszívja a lángokat, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is küldi. A másik ismeretlen földoszlopot emel, hogy hárítson, s aztán lassan ráismerek a technikára, amit alkalmaz. Kezét a fölre helyezte, volt már hasonlóra példa. Beugrik, és csak annyi időm marad, hogy félrelökjem Tedet, és én magam is a levegőbe emelkedjek. Nem tévedtem indák törnek elő a föld alól, és utánunk kapkodnak. Elmosolyodok. Ezek ketten nem tudják, ki van mellettem a harcban. Megfordulok a levegőben, és megragadva az indákat tovább emelkedem, aztán mikor már belátok a fal mögé, ellököm magam. Ágyúgolyóként száguldok egyenesen az ál Zen felé, aki újra csak tüzet okád felém. Ted ezt is elszívja, és közben hagyja, hogy egy inda a lábára tekeredjen. Még szélesebb a mosoly az arcomon, és késemmel a kezemben már egy pengényire vagyok az ellenféltől. Keményen csattanok, miközben a tőröm markolatáig a férfi mellkasába mélyed. Megragadja a nyakam, erre nem számítottam. Újra tüzet okád, éppen csak el tudom kapni a fejem, de érzem, hogy a hajam egy kicsit megpörkölődött, és a vállamon érzem a lángnyelvek fájdalmas érintését. Földet érünk, és elrúgom magam tőle. Ő hörög, de négykézlábra áll. Egy pillanatra megnézem Tedet, tökéletesen halad, elszívta a másik srác erejét. A sárkánysrác (hívjuk így) felugrik, nem is értem, honnan van ennyi ereje, és nekem ugrik. Az érkezőt a saját lendületét ellene fordítva kapom el és vágom a földhöz. A torkára helyezem a talpam, kicsavarom a kezét.

–               Mi ez az egész? – kérdezem ellenségesen. A száját kell csak távol tartanom magamtól. Tovább csavarom a kezét, s ő szabadulni próbál. Tudom, hogy ki kéne csavarnom a kezét, hogy ne legyen továbbra komoly ellenfél, de gyógyító vagyok, nem az a fő elemem, hogy ártsak, hanem, hogy gyógyítsak.

–               Nem tudjátok megakadályozni. Az összes harcosotok odakint van, és akik nincsenek, azok a civilekre vigyáznak, egyedül… magányosan… - Rádöbbenek, igaza van. Egy újabb támadó dönti el társa sorsát, mert rám ront, s hogy őt ki tudjam kerülni, ugranom kell. Hallom, ahogy roppan az alakváltó karja, és még a fülemben cseng az üvöltése, mikor kitérek egy lángcsóva elől. A nő az, aki az imént még a csuklyás idegennel harcolt. Ő vajon hová lett? Nem látom sehol a testét sem, ami azt jelenti, nem halt meg. A nő megáll előttem és vigyorog.

–               Fiatal, friss vér, szeretem – közli. Ránézek, és nem egészen értem, aztán kivillannak a fogai.

–               Vámpír? – kérdezem döbbenten. A vámpírok legjobb tudásom szerint csak éjszaka vadásznak.

–               Majdnem – válaszol ő készségesen. – Emberszabású, és vámpír, kicsit ez, kicsit az, mindenből a legjobb – vigyorog. Ez jó, de mit is jelent a mindenből csak a java? A vámpírok gyorsak, halhatatlanok, illetve hát korlátozott a megölésüknek módja. Az emberszabásúak értenek a fekete varázslatokhoz. Pislantok és előttem áll. Tehát ezzel egyértelmű a gyorsaság. Pipa. Itt kezdődnek a gondjaink, mert Ted elszívhatná az erejét, de ahhoz el kell kapnia, én meg csak akkor harcolhatok vele, ha ki tudom védeni, de ő emberfeletti gyorsasággal rendelkezik. Rám néz, megnyalja a szája szélét. Újabb teleportáló érkezik sebesülttel. Amint eltűnik, és a sebesült rádöbben, hogy lelepleződtek, felkel a földről (a bolond). Egy újabb emberszabású démon, ezúttal férfi, akinek egy heg szántja végig arcát, állától a homlokáig, fülében apró karika lóg. Haja pont olyan fekete, akár tekintete. Mikor megáll előttünk, egyetlen pillanatra lehunyja szemét, és a következőben már apró pengék álltak ki mindkét karjából. Morgást hallok a jobbomról, és felemelve fejem egy kutyadémonnal nézek farkasszemet.

–               Ó ez izgalmas lesz – morgom inkább csak magamnak. A gyógyítókra nézek. – Tűnjetek el! Szóljatok Heissának, hogy mi folyik itt, és küldjön erősítést! – parancsolom nekik, és hárman azonnal futásnak erednek. A kutyadémon azonnal ugrik, de Ted oldalba kapja. Mindketten a falnak csapódnak. A jelek szerint egyedül maradok kettő emberszabásúval. Ez nem a legjobb arány. Ted felüvölt a hátam mögött, és csak annyit tehetek, hogy az ajkamba harapok, nem nézhetek hátra, nem téveszthetem szem elől az ellenfeleim. Perzselő forróság támad a hátam mögött, amit nem értek, de most az eb az, ami nyüszít. A penge karú férfi nekilódul, de útját állom. Meglepi a gyorsaságom, és a sötét szemeit az enyémbe fúrva próbál belém látni, míg az én késem, és az ő karja összeakad. Térddel gyomorszájon rúgom, és tarkója fölé emelem a könyököm így szabadulás közben egyből azt is lefejeli, ami normál esetben azért némi hatást vált ki, ez a fickó viszont gond nélkül kicsusszan a kezemből.

–               Jayden, bocs, hogy késtem – szólal meg mellettem Tabea. Lángolnak a szemei, de ez nem ijesztő, hiszen ő tűz képességű.

–               Csinálj egy lángfüggönyt – javaslom neki. Ő kérdőn kéz rám. – Kilyuggatták a város pajzsát, de a jelek szerint csak itt juthatnak be, különben már rég bent lennének. El tudod zárni őket a tüzeddel? Nem hiszem, hogy át tudnak menni rajta.

–               Persze, csinálom – bólint Tabea, és hamarosan méter magas lángok keletkeznek.

–               Jayden! – hallom meg Ted aggodalmas kiáltását, de mire fordulnék, két mancs dönt le a lábamról, és borotvaéles fogak mélyednek a vállamba. Felsikoltok. Barátnőm is engem hív.

–               Nyugi, csak tartsd – mondom nem is sejtve, hogy pont a lángok felé száguldok, mit száguldok, keresztülszánkázok rajta. A földön fekszem, az eb nyála a nyakamba csorog, és a két emberszabású körém gyűlik.

–               Jayden? – kérdi a nő. – Csak nem Prinsten lánya? – Hát tényleg azt hiszi, hogy el fogom árulni neki, hogy az vagyok? – De az – közli. Jól van, akkor nem kell elárulnom, és tudja, de akkor mi van? – Hé, Stonse ha ezt elvisszük, nem kell a másik. – Nem értem, de az átkozott dög nagyon nehéz, és fájdalmas a harapása. Asszem eltörte a kulcscsontom. Artikulálatlan üvöltés, és egy test, ami áthatol a lángokon. Ted az és ők hárman mind rá figyelnek. A lángokból egy lasszó féle válik ki, és az ebre tekeredve húzza őt a falba. Ted elkapja a nőt, és a földhöz szegezi, én talpra szökkenek, és közelharcba bonyolódom a pengés pasival, aki tekintve nem mindennapi adottságait, ejt rajtam jó pár sebet. Hát ez már csak így megy, ha harcba keveredek, akkor az életre-halálra megy. De a fickó nem olyan gyors, mint számítottam, Zen sebessége alatt marad, és az első pár percet követően már kipuhatoltam, milyen technikával harcol. Így kevésbé nehéz ellenfél. Nem használ ismeretlen technikákat, rúgásai és ütései meghatározott sorrendben követik egymást, és nekem, aki elég sokat analizál, és elemez, nem nehéz átlátni őt. A kiszámítható ellenfelekkel soha nem volt gondom, és ő az. Első pillanatban félelmetesnek tűnt, de aztán kiismerve inkább kezdő benyomását kelti. Persze én is az vagyok, és mint olyan, óvatos. De a lábamra mért rúgása elől felemelkedve tökéletesen orrba rúghatom, s mikor ő az arcához kap, a hasát is megsorozom. Meggörnyed, és innen indítva ütést, szinte kínálja magát a lehetőség, hogy a falhoz vághassam. Azért sikerül hűnek maradnom önmagamhoz, mert oktondi módon a vállam felett teszem ezt meg, és pengéi végigsértik az amúgy is megtépázott vállam. Felnyögve a földre rogyok, és figyelem, mozdul-e, és amikor megtenné, behúzok neki még egyet, majd tőrömmel a falhoz szegezem. Remélem, ott is marad. Nem ölöm meg, nem látom szükségét. Ted és a nő közös erővel üvöltöttek fel, ami megrémített. A férfi nem mozdul, hát hátat fordítva neki társamhoz rohantam, aki pihegve és legyengülve fekszik a földön egy aszott holttest mellett.

–               Mi történt? – kérdezem tőle.

–               Az ereje – nyögi ő és felül. Úgy néz ki, mint akit több száz voltot tett magáévá. Segítek felülni neki.

–               Fel tudsz állni? – érdeklődök. Ted tesz egy kísérletet, de nem nagyon jut előbbre. – Jó maradj, kicsit rendbe hozlak – közlöm vele, s csak mikor a szemébe nézek, döbbenek rá, hogy az ugyanolyan fekete, mint a nőé volt. Döbbenetemben hátrahőkölök. Mögöttünk a tűzfal leereszkedik, Tabea mellett Demetrius és Heissa állnak.

–               A felmentő sereg, mindig későn jön – morogja Ted nehézkes légzéssel. Elmosolyodok, és felemelem a fejem. Tabea az első, aki csatlakozik hozzánk, megáll mellettünk, miközben újabb teleportáló érkezik, de ez nem sebesülteket hoz, hanem Zent, és a csuklyás alakot.

–               És még több erősítés – állapítom meg tekintetem rájuk szegezve. Végigfut rajtuk a szemem, és nem tűnnek sérültnek. Diadalittasnak igen, de nem sérültnek. Mögöttem Heissa kiáltása veszélyre figyelmeztet, de nem nagyon tudom, mi az oka, aztán felkapom a fejem és egy kés száguld Tabea felé. A szíve a cél. Nincs erőm felállni, vagy ledönteni őt a lábáról, és feltehetőleg őt is kimerítette a lángfüggöny, mert nem mozdul. Zen kardja útjára indul, de nem a penge irányába, hanem a falban pihenő démon felé, akárcsak egy villám Demertirus részéről. Nekem pedig egyetlen lehetőségem marad. Felemelem a kezem. Tenyeremen könnyedén keresztülszáguld a penge, hiába, a saját tőröm, és gondosan ápolom. A lendület magával ragad, és ledöntöm a lábáról Tabeát, majd elvágódunk mind a ketten a földön. Fáj a karom, ez egyértelmű.

–               Jayden – sikítja rémülten barátnőm, pedig jobban tenné, ha magáért aggódna, mert ez a sérülés nem olyan vészes. A hátamra fordít, én fájdalmasan markolászom a csuklóm.

–               Húzd ki, húzd ki – nyivákolom, mint egy kiskutya. Ő elborzad, és csak remegve fogja meg a tőrt, de egy másik kéz is fonódik az övére, ami elég határozott és gyors ahhoz, hogy fel se fogjam, mi történt, már gyógyuljak. – Basszus – dohogom, és az oldalamra fordulok. Heissa bosszúsan néz rám, de azért büszkeséget is látok a szemében. Segít felállni, és én Zen felé fordulok. Ott állok előtt maszatosan, véresen, tele sebekkel, és jól érzem magam. Vajon mit szól majd, ha megtudja, hogy az ál Zent azonnal felismertem az illatáról? Elmondjam egyáltalán? Megáll előttem

–               Szia – mondja halkan. – Úgy látom, a nagyobb móka itt volt.

–               Szia – mosolyodok el. – Hát nem unatkoztunk – szögezem le. Végül is minek panaszkodjam? Túléltük nem?